H.Gábor Erzsébet
Mire odaérek
Mire odaérek, ereszd teli kádam;
drága két kezeddel mosd tisztára lábam,
lelkemet is mosd meg, ne kínozza bánat -
hosszú lesz az út, míg újra megtalállak.
Hószín gyolcslepelbe burkold be a testem,
siettem az úton, többször el is estem,
Mysty Kata
Újra advent
Várva várt öröm szárnyal,
új értelmet hoz majd napja,
elrejti mint mesés ágyban
vidámság-puha paplant.
Imákat gyúr, reszket kezem,
fohásszá érik hallgatás.
Arannyá válik énekem,
és fölemel halk vallatás.
Mysty Kata
Száz tövissel szúr
"A mindenséget vágyom versbe venni,"
Az örökkévalót magamhoz ölelni.
Magamba zárni - az Igazt, igazul;
de mindig megrekedtem valahol.
Megesett, hogy mindent körülírtam;
S a láncszemek alkímiái kihulltak.
Kerestem titkát életnek, halálnak,
értelmét e földi létezésnek, sokszor.
Minden csak még, még távolibbnak tűnt.
A vers "szöge" Krisztus-i összhangban
lehetek, egy sugár! - Nem is perlekedem.
Állj meg ember!
Állj meg rohanásodban!
Magadat és a világot,
Pusztító tébolyogásodban.
Állj meg ember!
Ha ember vagy még.
Ha nem pusztított el,
A végtelennek hitt végesség.
Állj meg!
Annyi érzés van bennem, annyi szó.,
S nem tudom leírni oly borzasztó.
Néma marad a szám,
Csak a szívem kalapál.
Sötét minden, megrendült a hitem.
Te romboltad szét álmok mezejét,
Te tépted szét illúziók tengerét.
Ennyit tudok mondani, nem kell érteni.
Susan átmászott a híd korlátján, és most a keskeny párkányon egyensúlyozott. Lepillantott az alant kavargó víz mocskos, iszapos örvényeire, és megszédült. Kapkodva hátranyúlt, és megkapaszkodott a korlát hűvös fémjében. Görcsösen markolta, és amint ez tudatosult benne, keserűen elmosolyodott. Az egész helyzet annyira abszurd volt: belekapaszkodott az egyetlen dologba, ami közte és a halál között állt… Mintha nem is öngyilkosságra készült volna!
A hó porcukor-sűrűn hullott, nem voltak pelyhek, apró gyöngypor szállt a hajamra, és terítette be a kivilágított nagyvárost. A hangulat békebelivé vált, ahogy megszűnt a monoton utcazaj, minden elcsendesedett. Pici korom óta Emersonban éltem, de azon a Decemberi napon egy általam soha nem látott utcába tévedtem.
Utad merre vezet?
Vándor, az utad merre vezet,
az irányt jól választottad meg?
Mélyből tekints a magasba fel,
fénylő vezércsillagod keresd!
Arra haladj, amerre mutat!
Mit fel nem ér a képzeleted,
tárja titkait a végtelen.
,,Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem. "
Ady szavai zsongtak a fejemben,
Míg szememet lehunyva tartottam,
Hallgattam a bokrok suttogását,
Őrzöm azt a szirmot - legféltettebb kincsem -
ami a tavaszból nékem megmaradt,
s lélekpihéidet, egyebem már nincsen
a lombtalan, csontos, őszi fák alatt.
Nyomaszt e sivárság, jő a téli álom,
s már hólepel alatt sír a pusztaság;
de szemsugaraid én még visszavárom,
napfényes nyaram tán újragyújtanák.
2013. nov. 29.
Száznegyedik rész
A magánember lelkileg és fizikailag sérülékeny, esendő, tévedésre, hibára, bűnre hajlamos. Lehetnek rossz napjai, rossz pillanatai. A viselkedésén azonban – ha semmi jóvátehetetlen nem történt – utólag módosíthat, tévedéseit, hibáit jóváteheti, korábbi elhatározásait megváltoztathatja, véleményét korrigálhatja.
Szomorú és hideg volt az ősz.
Búslakodva hajlongtak a fák.
Jöttére a tél szelének ők,
eldobták az ékes koronát.
Minden megváltozott egyszerre.
Egyszerűen nem tehettek mást.
Haragudtak rég az emberre.
Felrúgták, mi addig volt szokás.
Nem becsültük meg őket. Bizony
nem figyeltünk eléggé rájuk.
Nem hallottuk, hogy suttogják titkon,
gyermekként, mit úgy beléjük vájtunk.
- Ennyire nehéz lenne? - kérdezte a nő lágy, dallamos hangján.
- Micsoda? - tekintetem megrebbent és az emlékek tovatűntek.
Vas csikorog, rozsda őrli éppen,
sáros a nyár ezen a vidéken.
Eső mossa, mélyíti a gödröt,
nem jó vágni, apróra farönköt.
Mert az a fa vízzel megitatva
jó fejszémet, rendre kirúgatja.
Mysty Kata
Az életre fókuszálsz
Kristálygömbbe rejtett
vakító Szép, - Remény!
Égből rajzolsz
képeket,
majd kihunysz
mint a Fény!
Rózsaszínt itatsz,
a széllel zenélsz.
A könnyben egy pillantás vagy,
felszárító messzeség!
Maradsz és uralkodsz
te vagy a Fenség!
Fagyot ásít a november,
Ködfoltok zihálnak,
Csikorgó hideg estében
Duzzognak a házak.
—–
Közelgő tél regulázza
A szomorú fákat,
Délutáni alkonyatban
Sötétlik a bánat.
—–
Szkeptikus ősz ajánlgatja
Jussát az ördögnek,
Gonosz szelek motorjai
Dühödten hörögnek.
—–
Fagyot ásít a november,
Didereg a Lélek,
Minden egyes lépésemmel
Vénülök, ha lépek.
—-
A Tél-zsarnok seregei
Elindultak szembe,
Ilyenkor kell bezárkózn
Várba, szerelembe.
H.Gábor Erzsébet
Égi harangszó
(Az utolsó nyár)
„Égi csikón léptet a nyár,” - kezdte újra Anna a verset, már vagy harmadszorra.
A fotelban ült, Sanyika vele szemben állt, és hagyta, hogy nagyanyja erősen fogva kis kezeit, ütemre, fel alá emelgesse azt.
Imádták ezt a játékot, nem csak ezt a verset, hanem sok-sok másikat is, de ez volt a kedvenc, talán a ritmusa miatt, mert erre olyan jól lehetett „kezezni”. Meg, volt ennek egy különös szertartása is.
Óvatosan belekortyoltam a teába és élveztem, ahogy az édes, citromos íz szétárad a számban.
„Déja vu…”
Régebben imádtam, de ma már csak ritkán jutok hozzá… Hiánycikk lett, mint oly sok minden mostanság. Fájdalmas sóhajjal engedtem el az emlékeket…