Blogok

 Mit mondjak? Nem az vagyok,
 akinek látszom... játszom,
 bennem van a gyerek is még,
 egészen belül, szívem csücskén ül,
 ahol a vér áthatol, s a démonok elcsukló
 sikolyától dideregvén áramol.
 
 Szerelmek tőrei a kamrák mélyén
 tétován vágnak léket már,
 bár Ámor nyilai röpködnek,
 céljukat tévesztve ostobán.
 A lüktetése zenés memoár,
 az élet ül pitvara sámliján.
 
 Az élvezetek között botladozva,
 jár - kel az ember
 éltét is megfojtó vadonban.

H.Gábor Erzsébet

Hópihe pelyhez

Hópihe pelyhez, itt van a tél,

lágy lehelettel fújja a szél,

fák csupasz ágán ül meg a hó,

sorfalat állnak, mind eladó.

Törzse a fáknak büszke derék,

tél keze rajtuk, nincs menedék;

jég a ruhájuk, gyöngyük a könny,

ebben a nászban nincsen öröm.

Érdek vezet, vad agy, nem hit,
önzőn osztjuk a nagy semmit.

Bagót sem ér majd az eszünk,
ha mindnyájan rajta veszünk.

Ki ihat itt tiszta vizet,
ha Gaia majd visszafizet?

Oxigénért állva sorba

Szénában, szalmában, juhoknak aklában,
fényesség születik Betlehem városában...
 
Csendesen galambok, ne bégess bárányom,
meleg lehelettel szárítgasd virágom!
Kicsinyke porontyom, szememnek világa

Vágyak nyomában,
december havában.
Adventi fény terel,
s mindenre megfelel.
A hideg apró  
harmatcseppeket szór.
S az éber figyelem
homállyal telt fiolát lát ...
- mint csüng dércsípte ágon.
Szürkülő örvénytől
szabdalt a látóhatár ,
s köd szitálja síkját.
Összehúzom kabátomon
a tegnapok még feszülő láncát.
Ablakot nyitok magamon ;
Karácsonyt várván.

Nekem a boldogság ringatás a te meg énben,
mikor bámulástól halhatatlan két kávészem.

Nekem a boldogság ujjak közt csorgó dinnyelé,
ahogy repülőt nézve mutatunk az ég felé.

Bátoríts még úgy remegő hitemben,
hogy ne féljek már a sötét világban.
Tűzzel ébredjen szeretet világra.
Szállj az Anyára...
 
Zengve kondulj érc epedő imámra!
Szárnyas angyalkák emelik magasba

Ha torkodban elakad a szó,

ha kit szeretsz, kiált rád mordul,

ha tavaszod rideg, havazó,

arcod sírásba, vigyorba torzul,

nem hallod meg; a táj lélegzete

énekre hívna, de benne új zene,

verőfény, új remény nincs már,

kiürült végképp a szívbeli kincstár.

Gyomrod hiába háborog,

szádból is kifordul az étek,

sorsodat hiába átkozod,

hű asszony nincsen, szeretni vétek.

Így kifordulva önmagadból

kertedet járod, elbotlasz egy hanton,

s megadón várod, hogy a szíved

Dőltömre vártok,

Még állok.

—–

Még megvagyok,

Csak lövöldözzetek,

S mint meggymagok a pince oldaláról,

Lepattannak egykedvű falaimról

Lövedékeitek.

——

Álarcotok lehet szép, megnyerő,

Nem vagytok más,

Csak

Buta túlerő.

—–

Miattam

Nyugtotok sosem lehet;

Kezdelek sajnálni

Benneteket.

—–

Főhet fejetek miattam,

Bajt hozhatok rátok,

Hogyha szét nem lőtök,

Egyszer

Úgyis

Visszavágok.

—–

Vijjog, csak vijjog az a héja,

vitorlázva fent bús köreit rója,

éles szemével prédát keresve

mintha vágyaimnak csibéire lesne.

Ha nincs menekvés, nyílként lecsap

szétszórva piciny, pihés tollakat,

húsukba mar kemény, kampós csőre,

arcát mártja hulló véresőbe.

Mi lesz velem, ha e vágyak

s hű lelkem itt rokonra nem találnak?

A légben, fent lassú körök karéja;

vijjog, csak vijjog, csak vijjog az a héja.

2012. március

H.Gábor Erzsébet

Szomjad oltó

Szomjad oltó kút vagyok,

friss forrásod, dús patak,

poharadban víz vagyok,

hűsíteni ajkadat.

Kenyér vagyok, kelt cipó,

éhed oltó, lágy karéj,

foszlós bélem’ enni jó,

csillagokkal vár az éj.

Szellő vagyok, pilleszárny,

átkarollak téged is,

álmod vélem messze száll,

s mindkettőnket égbe visz.

Mysty Kata
A jégmadár - tánc

Szélcsend óvva vigyáz a tóra,
elült a zimankós téli zaj.
Jégmadár hallgat belső szóra,
párja várja, s szerelemvihar.
 
Együtt kelnek át szélesőben,
hat már a csend is fagy paplanán,
jégszirt havasát ölelően,
életet nemzőn, oly szaporán.
 
Felmelegít a jégmadár tánc,
fehér szíveket hómezőn látsz.
Havazni kezd, - s hulló románc;
szeretet tánca, nem hűlő Láng!

Egyenes férfi ferde keretben

(egy festő barátomhoz)

Egyenes férfi áll ferde keretben,
úgy vág komoly pofát, szeme meg se rebben.
Tekintete mérték,
amit alkot érték,
lám csak, most is éppen hasonlóra kérték,
s kérik gyakran - festők mindannyian :
Vágd ki azt a kurva paszparturát fiam!

L' art pour l' art

Hideg lehelet,

szívekbe fagyott remény

ma még az ünnep,

magányba fordult, sötét

gondolatfüzérekből...

Álszent angyalok

hirdetnek hamis hangon

hazug messiást.

Szelídnek vélt farkasok

állnak birkaideggel...

Szentségimádat

önjelölt istenektől,

ördöghöz fohász.

Hártyavékony idegen

hamis valóságtudat...

Mindig elhiszem

Misztériumjátékod

és mindig becsapsz.

Reménykedve várok az

egyszeri alkalomra...

Te megszülettél.

„Bent rekedtél. Nem lesz ajtó soha."
A bikaarcú néma küzdelemben,
te vagy a harc, s te alkotsz csillag-rendet,
te vagy a gúny, s az iránytű-moha.
Nem zöldell benned tűz, te mostoha.

El tudsz még futni?

Ha igen, akkor csak rohanj hát.

Nem tart vissza Téged semmi.

Sem, én sem más gát.

De hiába futsz, nem menekülhetsz.

Az emlékeid veled futnak.

Nem szabadulsz tőlük, nyomodban lihegnek,

És egyszer csak elkapnak.

Megint szétszakítják lelkedet,

Ha nem vigyázol, felemésztik szívedet.

Megint visszadobnak a semmibe,

S Te ott leszek újra a kezdetbe.

Mikor még reméltél, mert elhitted

A Remény még él.

Mikor féltél elindulni,

Vagy lehet nem volt erőd menekülni.

Százötödik rész

 Ezzel még mindig nem mondtam el mindent a költő önmagával szembeni felelősségéről. Sajnos itt feltétlenül ki kell térnem költő és magánember viszonyára.

Újra le kell szögeznem: a versben beszélő költői én semmiképpen sem azonos a hétköznapi magánéletbeli személyiséggel, a költő mindennapi énjével; de nem is független tőle, legalábbis nem olyan mértékben, ahogy azt manapság mondják és gondolják. A költő a gyakorlatban csak akkor lehet hiteles, ha magánéleti gesztusaival sem kérdőjelezi meg a műveiben foglalt üzenet hitelességét.

Éltes Öregember, télfárasztó szűz jő!
Szikrát szóró szeme, kova-tapló tűzkő
Szítsa fel parazsát honfoglaló Napnak
viruljon, fakadjon, kedve szép tavasznak!
Meleg zsibongásban szerelem a vérrel

Szomorú és hideg volt az ősz.
Búslakodva hajlongtak a fák.
Jöttére a tél szelének ők,
eldobták az ékes koronát.

Megváltozott minden egyszerre.
Megtörtént, mert nem tehettek mást.

H.Gábor Erzsébet

Szeretet születik

Eget, földet rengető,

szívszaggató szerelem,

kínzó, önző, szerető,

lávatüzű őserő,

poklok mélye, jégverem.

Világokat ölelő,

gyönyörűség, küzdelem,

boldog-bércű hegytető,

templomokban térdelő

édes, fájó kegyelem.

Hogyha bánat ölte meg,

pernye lesz a dús parázs,

és a szív, ha megreped,

úgy az érzés messze megy,

s elmúlik a szép varázs.