Blogok

Ma minden égi elem felemel
legbelül, hol lélekoszlopok égnek,
bent, bent a fények.

Ma minden köd nyeli a másikat,
galaxisok kavarodnak, mint Tejút,
kint, kint - életút.

Ma minden angyal fenyőfával jár,

Nem vagyok én "vizesnyócas,"fenyőfám is szépség, művi

csillagszórót ráaggatok, ha a macskám is eltűri...

Már az asszony, (szép sárkánylány), tüzet csahol, felém fújja,

így az összes égősort, s a díszeket is lángra gyújtja...

Fogselyemmel rákötöztem fenyőtoboz pálinkámat

pásztorbottal vigyázom, hogy el ne lopd a "Kalinkámat"

mákos bejgli, kecskesajttal, mézeskalács tükörszívvel

száncsengő szól áhítattal,nem is tudom...talán szvingel...

Angyalka szól: hű de fagyos a hangulat,

feldobhatom, egy abszinttel?...

Mysty Kata
Ünneplünk, Élet!
 
Karácsony-angyal;
derengő hajnal.
Ünneplünk, Élet!
Ragyogva fényben
csillagok fürtje,
Jézuska küldte.
 
Fagyos kis kezek
tőle melegek.
Test a lélekig
örömtől megtelik.
Magához ölel
a Szeretet, s követ!
 
Fenyőn csillagok,
s harang-irgalom.
Szívünk szalonba
s szólít orgona...
Betlehem-csoda;
ember mentora.

Ahol élt egykor a mama,
ott született nekem csoda.
Amihez kezét érintette,
gyermeki lelkem megihlette.
 
Amikor meleg szava szólt,
hozzá semmi nem volt hasonló.
Szeretetét tetteibe ölte,
karácsony örömét is hozzá öltve.
 
Karácsonyfa dísze; fán függő dió,
karamell-cukorka, olyan mosolygó.
Díszes skatulyák, papírfigurák,
linzercsillag, alma, - hazai - jonatán.
 
Betlehem csodája hozzánk
beköltözött, melegével köztünk
fényárba öltözött. Drága, jó

H. Gábor Erzsébet

Mint csillagfény az ég taván

Gyászt hozott ránk az ünnepünk,

bánatunk csendben ül velünk,

keserű lett a mézteánk,

az Úr is mélán néz le ránk.

Vad szél zenél a fák alatt

pengetve fagyos ágakat,

zokogva gyászdalt énekel,

a gyertyák sírva égnek el.

Adj vigaszt kérlek Istenem,

Apám már többé nincs nekem -

szánva az árva szenvedőt,

leheltél rája szemfedőt.

Idelenn már a hó pihéz,

Szülj, lázadj, te mindent tudó eretnek
Bűn rád fagy, ha kell, de nincs, hát keresd meg!
Sok század rég rád csavarta kín porát.
Feltekerte, szennybe festve fintorát,
hogy meglásd azt, mit te ember sose látsz...

Lám az elme őrzi még a bűnüket.
Régi fáma, ám azóta sem fakult,
felzokogva fáj ma néha még a múlt,
elfeledve nem gyötörne gyűlölet.

Génjeinkbe mégse forrhat ős harag,

H.Gábor Erzsébet

Siratódal

Látod e már, én Édesapám, Mennyek gyönyörű fényét,

érzed-e már, én Édesapám, áldott, ölelő békéd?

Hallod e már, én Édesapám, angyal csodaszép dalát,

látod-e már, én Édesapám, Napszín-aranyú haját?

Érzed-e mondd, én Édesapám, hogy bánatom égbe ér,

látod-e mondd, én Édesapám, hogy sírok a percekér’?

Érzed-e mondd, én Édesapám, hogy nyomnak az álmaim,

érzed-e mondd, én Édesapám, hogy mekkora kő a kín?

A testem hangszer, élet a húrja.
Kottán hangjegyek, a lélek útja.
A szívem ütemre dobol. Remeg.
A zene felsír, mert játszol velem.
 
A tiszta érzés dallamos hangján
lágyan simogat. A baritonján

Szép olajfáim, zöld arany békességem
árnyatok rejtekében szólok Atyámhoz:
csordultig telt szívem, általad fényességben
békesség hona, soha el nem kárhoz...

és veletek töltöm hű tanítványaim időm

Százhetedik rész

A fentebb mondottak mind csak a költő önmagával szembeni felelősségét taglalják. Ez még azonban közel sem minden.

A költő felelőssége a közönségével szemben

A költő felelősségének különböző dimenziói közt igen sok az átfedés, ezek állandóan egymásba játszanak, mereven elkülöníteni őket sohasem lehet. A közönséggel szembeni felelősség igen sok ponton azonos a költő önmagával szembeni felelősségével; csupán a nézőpont más.

Makrancos szavakat forralok ajkamon,

Egy szent estén

Egy szent estén Betlehemben,
Isten fia érted jött el.
A szívedben ünnep legyen,
tiszta fehér ruhád öltsd fel!

Felragyogott új csillaga
ében égen, vak sötétben.

Falak. Régen fehéren virítottak,
ma omlanak. Mállva vallanak
a letűnt korokról, mikor a szemérem
 nem volt "ciki", ha elpirult a lány
és nem volt talány, vagy kérdés:
szűz- e még, vagy nagy volt a kísértés?..

Ősz szakálla ágba akad,
vetkőzteti a bokrokat,
jókedvében ölelgeti,
rosszkedvében megtépkedi,
s oly pajzánul súg-búg nekik,
elpirulnak leveleik.

Ez az ember már elfáradt,
de a meleg, víg szobákat
csak leskeli. Kopott gúnya
füst testének takarója,
avarból szőtt; maga rázta
levelenként, fagyos sárba.

Valami ború, valami szürkeség,
törékeny érintés, mely fájón hajlik
árnyékomba, belevág húsomba:
hol vannak reménynek, vágynak
fátylába kupacolt rojtjai?

Apánk hazajött Karácsonyra, nekünk
az volt a Mennyország. Esténkre lecsüng
az éjszaka, reggelünk útközben csuk
ránk kontinenseket...Egy könnyes szemzug.

Anyánk kér, többet ne menj vissza oda.

Didereg az éjszaka,

Reszket a köd rajta,

Csengő-bongó ádvent szavát

Talán meg se hallja.

——

Recseg a fagy szólama,

Pökhendi szél fújja,

Kékre fagyott a hidegben

Vén december ujja.

—–

Fent a horizont mögött

Karácsony szikrázik,

Valahol talán a kisded

Jövő kacarászik.

—-

Didereg az éjszaka,

Remegnek a fények,

Szobában bújnak össze a

Fáradt szenvedélyek.

—-

Lomha sötét fellegek

Sejtelmet sodornak;

Új életről ábrándoznak

H.Gábor Erzsébet

Nélküled

Nélküled ülünk itt Apa.

A széked üres, árva már,

Anya még most is várva vár -

pedig te nem jössz már haza,

A tálban búsan gőzölög

gyöngyöző, sárga húsleves,

illatos, borsos, fűszeres -

odakinn furcsa szél zörög.

Azt súgja: árvák nem leszünk!

Visszatérsz egyszer még talán,

Göncölön, vagy a tél haván -

ünnepet ülni jössz velünk.

Gyere, az ünnep alkalom!