Blogok

Fényében szánt-vet...

 

Mysty Kata
Fényében szánt-vet...
 
Fényében szánt-vet a nap,
ekéje mint felizzott vas.
Elszántan "élén" halad,
fénytüzek sora hasal.
 
Szikrát szór, perzsel, arat,
fűre, fára égőn lecsap.
Szél hinti, sugár havaz
elvetve fénymagvakat.
 
Ősz-Vető csak erre vár,
Ámor-Ré rég sorban áll.
Kalap fedi , és megáld.
Felhők közé is beáll.

Fekete hóesés - XV.

XV. RÉSZ

 

Bethlen tehát semmi olyasmit nem mond, hogy „Magliani elsütötte a puskáját”, a „puska” kifejezést nem is említi. Ez véletlen lehet? Eddigi szövegelemzésünk arra mutat, hogy nem. Bethlennél az Önéletírásnak ebben a részében nincsenek véletlenek. Ha Bethlen Miklós nem említi Magliani puskáját, annak csak egy oka lehet: Maglianinál nem is volt puska.

Miféle fegyver lehetett akkor Magliani kezében?

Ősszel...

Őszi fénynek rebben a lenge lángja

Szép remények ködbe borulva múlnak.

Harmat éled, dér lepi hanga csendjét.

Varjak üzennek...

 

Téli égről álmodik ősznek anyja,

nyár varázsát most csak a szívben őrzi.

Bús virágszál álmokat sírva ringat

könnyet a múltnak...

 

Napsugárral langymeleg álom ébred.

Édes emlék, jó vele álmodozni...

Árny se rebben, fénye a szürkületnek

vall a szemekben...

 

Még se búsulj, álmodom újra én is.

Szépre vágyunk, érzem a sarjadását,

Pilinszky soraival...

*Én tilos csillagon születtem*

Lehetetlen volt e küldetés, elkápráztatott

ezernyi szemérmes lobbanás.

Csillámpirulák,cselszövő  kéj villongások

kobaltkék hidegen. Simogató, felszisszent kezek.

Delejkarikák, sötét anyagba veszetten...

Töprengtem térben és időtorzsalékban:

Ernyedt tudathordalék -morzsavirágok,

létnyilamló ébredéssel: ideszülettem!

Ekhó-borzongás! Cserfelgetős tilalom!

Na, Te megteremtő! E bomló anyag,

most rajtad kifogott! Atomjaiban pártos kötések

kavarognak, duzzasztják örömre önmaguk.

Szeptember legelején

Szeptember legelején

Hűvös lett a reggel,

Madársereg perlekedik

Komor fellegekkel.

—–

Madárfüttyös hajnalok

Immár messze járnak,

Csak gyűrött névjegye maradt

Az őszre a nyárnak.

—–

Hullanak a levelek,

Színesek az árkok,

Visszatérnek a takarók

És a puha álmok.

——

A Jelen ismét mutogat

Dolgos Holnapunkra,

Inge ujját felgyűri a

Hétköznapi munka.

——

Szeptember legelején

A világ esendő;

Ma ült vissza trónusára

Az örök Jövendő.

Tévutakon

Légüres térben bukdácsolok félvakon,

leheletnyi lényem tétován kereng.

Képzelethidat ácsolok tévutakon,

kibérlett lelkem vert múltamon mereng.

 

Sáros-szájú szavak loholnak utánam,

kisírt szemek kísértenek álmomban.

Énem színpadán érzem magam butának,

Mézlik a szőlő

Ne sírj kedves! Bár időnk őszre jár,

mézlik a szőlő, oly édes!

Nézd csak, mily gazdag, dús a tőke már,

aranyló nektár érett íze vár,

tisztul a jövő, napfényes!

 

Telik a puttony, gördül a hordó -

ajkon a nóta mily vidám!

Csurran a must, a szomjunkat oltó

zamatos nedű, vérszínű, bordó,

ég fele száll az én imám.

 

Meglásd, ha tél jön, meleg szobában,

kandalló tűznél álmodunk,

s örömünk lelve Isten borában,

hinni fogunk majd újabb csodákban,

s mámorba fúlva kárhozunk.

 

Indián nyár

Oson az ősz a fák között,

a nyár már fáradt, bágyatag,

szél zörget száraz ágakat,

az erdő díszbe öltözött.

 

Búcsú ez; fájó, megható.

Vége van, most már menni kell!

Nem elégszik meg ennyivel,

indiánt játszó nyárutó.

 

Egyszer még újra felragyog,

bíborpalástja áruló,

vendég már itt, csak átfutó,

mindenkit százszor elhagyott.

 

Mégis, az ősz úgy vágyja őt,

áhítja hőn, mint szép imát

- tudja, hogy foszló délibáb -,

a lángló, csalfa, drága „nőt”. 

Szarvasálmok...

Kergetek egy álmot, messzire kiáltok:

Szalmavirágok! Szálltok a széllel

szőkén, árván. Mért sírdogáltok,

simogató kezekre vágytok?

Szerelmet hazudik a nyárnak

ahogy zokog a kóbor szél...

Megbolydulnak a bódult méhkasok.

Méhek virágra szállnak , szeretni vágynak.

Nyár lehel nekik mézzel akácillatot.

Térdre hullnak ma  űzött szarvasok...

 

Az erdő sötét. A csalit cseles, ezernyi rejtek,

lélekmentő csapás. Kopók szimata elől elvezet.

A dörgő fegyver oly könnyen szíven talál…

Születés a rizsföldeken...

Ősz-anyó Szürke-Mo ma nagyon boldog.

Kezébe simul egy apró  gyermek kéz

olvadoznak ráncai a vénnek, s megerednek öröm könnyei...

 

Csodás az élet, barackvirágzáskor

 bambuszrügyeken cseppek botladoznak

keresztutaknál nem várt találkozások, új reményeket hoznak...

 

Szép unokám, add rám legszebb köntösöm

föld-anyánknak ma kijár a tisztelet

veled én is boldogságba öltözöm, szeretve óvom gyermeked...

 

Ősz anyó, Szürke-Mo messzire tekint

ismeri a földnek féltett titkait

Már újra élek

Hat napja már,

hogy a halál

megmarkolta szívem,

s míg feküdtem az intenzíven,

igaz barát

aggódó szavát

hozta felém az éter

gyógyító elixír gyanánt.

 

Most itt vagyok széles mezőn,

hátam mögött a rettegéssel,

bár érzem már újult erőm,

nem tudhatom, mikor ér el,

a Nap fényén mikor int át

a holtan lehulló pacsirták

zuhanása a barna rögre,

a nem-lenni-tudat, az eltűnni örökre.

 

Ekkor ismét megszólal az éter,

zsugorodik több száz kilométer,

Az utolsó nyári napon

Az utolsó nyári napon

Felhők függnek égi falon.

A Nyár – forró emlék-halom;

Csak az emberség hatalom.

—–

Újabb nyarak, újabb telek,

Lét az Idővel enyeleg.

—–

Az utolsó nyári napon

Árnyék suhan az ablakon.

—-

Ha akarjuk, a Múlt – erő;

Belőle épül a Jövő.

—-

Vagy kapaszkodni és félni;

Vagy elengedni, és – élni.

—-

Nyár-szikrát dajkál fenn az ég;

Az Élet szép felelősség.

—–

Az utolsó nyári napon

Sorsom fejét simogatom.

——

Életkép(ek) a rizsföldekről...

Chun- Mei esernyőket árul.

-Bár messze még a monszun ideje,

és meg sem szakad az ég errefelé soha-

Jó szemmel nézik nagy igyekezetét...

Hasznos dolog az ernyő, megvéd a nap tüzétől is...

 

Chun-Mei rizsszalma kalapot visel,

szerelem a rizsföldeken...

Ősz anyó, Szürke- Mo unokája jött ma el.

Méz-sárga pillangók követték könnyű táncát.

Áttáncolt fél kantonon, s mint gyenge őz szökell.

 

Hófehér arcán szerelemnek pírja éled

Zöld rizsmezőkre az ég, boldog álmokat sír.

A Nap, szivárványhidat ível a lány fölé.

 

Ott lenn, a teraszok alján várja szerelme.

Szól Ősz anyó Szürke- Mo;nézd, mily szépek! S e föld,

összeköti éltük, mint kalászt a dús szemek...

 

Rizsszalma kalapjába belekapott a szél.

Ében haja utána szállong, vele szalad

Oldalak