Mysty Kata
Fényében szánt-vet...
Fényében szánt-vet a nap,
ekéje mint felizzott vas.
Elszántan "élén" halad,
fénytüzek sora hasal.
Szikrát szór, perzsel, arat,
fűre, fára égőn lecsap.
Szél hinti, sugár havaz
elvetve fénymagvakat.
Ősz-Vető csak erre vár,
Ámor-Ré rég sorban áll.
Kalap fedi , és megáld.
Felhők közé is beáll.
(pásztornóta Inpeters Laci versének dallamára)
Szeptembernek legelőjén
bús birkanyáj béget,
XV. RÉSZ
Bethlen tehát semmi olyasmit nem mond, hogy „Magliani elsütötte a puskáját”, a „puska” kifejezést nem is említi. Ez véletlen lehet? Eddigi szövegelemzésünk arra mutat, hogy nem. Bethlennél az Önéletírásnak ebben a részében nincsenek véletlenek. Ha Bethlen Miklós nem említi Magliani puskáját, annak csak egy oka lehet: Maglianinál nem is volt puska.
Miféle fegyver lehetett akkor Magliani kezében?
Őszi fénynek rebben a lenge lángja
Szép remények ködbe borulva múlnak.
Harmat éled, dér lepi hanga csendjét.
Varjak üzennek...
Téli égről álmodik ősznek anyja,
nyár varázsát most csak a szívben őrzi.
Bús virágszál álmokat sírva ringat
könnyet a múltnak...
Napsugárral langymeleg álom ébred.
Édes emlék, jó vele álmodozni...
Árny se rebben, fénye a szürkületnek
vall a szemekben...
Még se búsulj, álmodom újra én is.
Szépre vágyunk, érzem a sarjadását,
Sivár az égbolt, sötét felhők lepik,
a Hold se játszik, unottan néz, figyel,
amott egy vándor útnak ereszkedik,
kutyája hű társ, nem hagyja veszni el...
Én, Uram, én, Istenem!
Áldalak Téged én, Uram, én, Istenem,
hozzád száll imám, ha a hajnal dereng.
Oszlik az éjszaka sűrű sötétsége,
Fenséges Lényed, a szívem reménysége.
*Én tilos csillagon születtem*
Lehetetlen volt e küldetés, elkápráztatott
ezernyi szemérmes lobbanás.
Csillámpirulák,cselszövő kéj villongások
kobaltkék hidegen. Simogató, felszisszent kezek.
Delejkarikák, sötét anyagba veszetten...
Töprengtem térben és időtorzsalékban:
Ernyedt tudathordalék -morzsavirágok,
létnyilamló ébredéssel: ideszülettem!
Ekhó-borzongás! Cserfelgetős tilalom!
Na, Te megteremtő! E bomló anyag,
most rajtad kifogott! Atomjaiban pártos kötések
kavarognak, duzzasztják örömre önmaguk.
Szeptember legelején
Hűvös lett a reggel,
Madársereg perlekedik
Komor fellegekkel.
—–
Madárfüttyös hajnalok
Immár messze járnak,
Csak gyűrött névjegye maradt
Az őszre a nyárnak.
—–
Hullanak a levelek,
Színesek az árkok,
Visszatérnek a takarók
És a puha álmok.
——
A Jelen ismét mutogat
Dolgos Holnapunkra,
Inge ujját felgyűri a
Hétköznapi munka.
——
Szeptember legelején
A világ esendő;
Ma ült vissza trónusára
Az örök Jövendő.
Légüres térben bukdácsolok félvakon,
leheletnyi lényem tétován kereng.
Képzelethidat ácsolok tévutakon,
kibérlett lelkem vert múltamon mereng.
Sáros-szájú szavak loholnak utánam,
kisírt szemek kísértenek álmomban.
Énem színpadán érzem magam butának,
Ne sírj kedves! Bár időnk őszre jár,
mézlik a szőlő, oly édes!
Nézd csak, mily gazdag, dús a tőke már,
aranyló nektár érett íze vár,
tisztul a jövő, napfényes!
Telik a puttony, gördül a hordó -
ajkon a nóta mily vidám!
Csurran a must, a szomjunkat oltó
zamatos nedű, vérszínű, bordó,
ég fele száll az én imám.
Meglásd, ha tél jön, meleg szobában,
kandalló tűznél álmodunk,
s örömünk lelve Isten borában,
hinni fogunk majd újabb csodákban,
s mámorba fúlva kárhozunk.
Mysty Kata: Színek színe
Oson az ősz a fák között,
a nyár már fáradt, bágyatag,
szél zörget száraz ágakat,
az erdő díszbe öltözött.
Búcsú ez; fájó, megható.
Vége van, most már menni kell!
Nem elégszik meg ennyivel,
indiánt játszó nyárutó.
Egyszer még újra felragyog,
bíborpalástja áruló,
vendég már itt, csak átfutó,
mindenkit százszor elhagyott.
Mégis, az ősz úgy vágyja őt,
áhítja hőn, mint szép imát
- tudja, hogy foszló délibáb -,
a lángló, csalfa, drága „nőt”.
Míg szívedben áldott béke nem honol,
s élet-halál harcot vív az értelem,
tűz és víz küzd ott egymással - két elem,
így lehet az üdvös mennyből rút pokol.
Kergetek egy álmot, messzire kiáltok:
Szalmavirágok! Szálltok a széllel
szőkén, árván. Mért sírdogáltok,
simogató kezekre vágytok?
Szerelmet hazudik a nyárnak
ahogy zokog a kóbor szél...
Megbolydulnak a bódult méhkasok.
Méhek virágra szállnak , szeretni vágynak.
Nyár lehel nekik mézzel akácillatot.
Térdre hullnak ma űzött szarvasok...
Az erdő sötét. A csalit cseles, ezernyi rejtek,
lélekmentő csapás. Kopók szimata elől elvezet.
A dörgő fegyver oly könnyen szíven talál…
Ősz-anyó Szürke-Mo ma nagyon boldog.
Kezébe simul egy apró gyermek kéz
olvadoznak ráncai a vénnek, s megerednek öröm könnyei...
Csodás az élet, barackvirágzáskor
bambuszrügyeken cseppek botladoznak
keresztutaknál nem várt találkozások, új reményeket hoznak...
Szép unokám, add rám legszebb köntösöm
föld-anyánknak ma kijár a tisztelet
veled én is boldogságba öltözöm, szeretve óvom gyermeked...
Ősz anyó, Szürke-Mo messzire tekint
ismeri a földnek féltett titkait
Hat napja már,
hogy a halál
megmarkolta szívem,
s míg feküdtem az intenzíven,
igaz barát
aggódó szavát
hozta felém az éter
gyógyító elixír gyanánt.
Most itt vagyok széles mezőn,
hátam mögött a rettegéssel,
bár érzem már újult erőm,
nem tudhatom, mikor ér el,
a Nap fényén mikor int át
a holtan lehulló pacsirták
zuhanása a barna rögre,
a nem-lenni-tudat, az eltűnni örökre.
Ekkor ismét megszólal az éter,
zsugorodik több száz kilométer,
Az utolsó nyári napon
Felhők függnek égi falon.
—
A Nyár – forró emlék-halom;
Csak az emberség hatalom.
—–
Újabb nyarak, újabb telek,
Lét az Idővel enyeleg.
—–
Az utolsó nyári napon
Árnyék suhan az ablakon.
—-
Ha akarjuk, a Múlt – erő;
Belőle épül a Jövő.
—-
Vagy kapaszkodni és félni;
Vagy elengedni, és – élni.
—-
Nyár-szikrát dajkál fenn az ég;
Az Élet szép felelősség.
—–
Az utolsó nyári napon
Sorsom fejét simogatom.
——
Chun- Mei esernyőket árul.
-Bár messze még a monszun ideje,
és meg sem szakad az ég errefelé soha-
Jó szemmel nézik nagy igyekezetét...
Hasznos dolog az ernyő, megvéd a nap tüzétől is...
Chun-Mei rizsszalma kalapot visel,
Ősz anyó, Szürke- Mo unokája jött ma el.
Méz-sárga pillangók követték könnyű táncát.
Áttáncolt fél kantonon, s mint gyenge őz szökell.
Hófehér arcán szerelemnek pírja éled
Zöld rizsmezőkre az ég, boldog álmokat sír.
A Nap, szivárványhidat ível a lány fölé.
Ott lenn, a teraszok alján várja szerelme.
Szól Ősz anyó Szürke- Mo;nézd, mily szépek! S e föld,
összeköti éltük, mint kalászt a dús szemek...
Rizsszalma kalapjába belekapott a szél.
Ében haja utána szállong, vele szalad