Blogok

Ősz szele fújja - hull a szirom,

nyárnak a lábán gyűl a halom.

Itt van a rég várt sárga vonat,

egy kicsikét még hátratolat,

engedve nyárnak búcsúzkodást,

s kétkedve indul - nincsen tovább.

Nincs kegyelem, az idő nagyúr,

- mindig a vesztes marad alul -

hozza a bőség-áldásokat,

borból, gyümölcsből, mustból sokat.

Búzát is őröl, húz a malom,

zsákokba ömlik lisztes vagyon.

Télire gyűjtve jó tüzelőt,

éltes anyóka áldja meg őt.

Osztja a barna őzgesztenyét,

Kilencvennegyedik rész

A szükséges kitérő után ideje visszatérnem a lírához. Vajon mi lehet a költészet küldetése, feladata ebben a mai világban?

Félreértés ne essék: nem a kanonizált költészetről beszélek, azt korábban már kellőképpen körüljártam. A kanonizált lírának a mai magyar világban semmiféle küldetése, megoldandó feladata nincs, a kanonizált líra nem küldetés, hanem puszta státusz.

A valódi költészetnek mi lehet a küldetése?

Mysty Kata

Őszi eső

Mélabús Történelem,

Mint egy kóbor állat,

Folyton új végzeteket

Keresgél magának.

——

Borongós a vén Idő,

Bizsereg a bőre,

Vad zuhatagok között

Hömpölyög előre.

—-

Örök-ősz Történelem,

Ködfátyol a párja,

Szikkadtra szárasztott Lét,

Múltak múmiája.

——

Szükségszerű mélabú

Lett a Múltnak őre,

Színpadias képletsorok

Válhatnak belőle.

—–

Mélabús Történelem,

A kánon tanítja,

Globalizált pusztulásnak

Benne van a nyitja.

—–

Várj még a kaláccsal,
ne szegd meg,
várj még a hússal,
ne edd meg!

Várj még a csókkal,
ne tedd meg,
hadd mondjam el,
hogy szeretlek.

Hadd mondjam el,
hogy elmehetsz,
ha úgy érzed, már
nem szeretsz,

de hagyd  az ajtót,
ne csukd be;
bezárom majd én,

örökre.

kép:  Kulcsár Ágnes

Mysty Kata
A lélek gyógyszere

A lélek gyógyszere; öröm,
Forrásában gyönyörködöm.
Líra annak megmondója,
honnan fakad igaz nóta!?
Líra verme kincse tárva,
táncot lejtő dallamával,
zene, szöveg mind bajadér…
Versbe vésve még többet ér!
Versörömök tiszta kútja,
vándorlások égi útja,
drágábbnál is drágább gyöngyök,
fényt elnyelő gyönyörök!

XVII. Rész

 Elérkeztünk oda, amikor ideje alaposabban szemügyre vennünk Magliani meséjét, ami rövid terjedelme ellenére szinte hemzseg az ellentmondásoktól, illetve a gyilkosságra utaló közvetett bizonyítékoktól.

Előtte azonban gyorsan idézzünk emlékezetünkbe valami fontosat.

Bethlen tanúvallomásában minden szónak, minden részletnek külön jelentősége van. Minden részletnek, és minden részlet hiányának.

Ülök a világ peremén,

lógatom a lábam.

Apró sóhajra vadászom,

születő lét köröz.

Köröttünk az élet gyérül,
csendfonalát fonja az idő
a kattogó rokka nélkül,
s belőle majd szemfödelet sző.

Szívünkben az emlék mélyül,
partjaira gyermekmosoly nő,
s hogy aranyra érik végül,
elfedi a reá húzott kő.

Már közeleg a bársony éj,
puha léptén csupa rejtély.
Emlék-kövek szegélyezte út

a szendergőn mosolyt fakaszt,
szenvedőnek így nyújt vigaszt,

Alattunk szelíden ring a tó,

csend honol, nagyhasú Hold ragyog,

csónakunk békésen ringató,

szerető karodban jól vagyok.

Lobogó tűzvágyunk megpihent,

nem dúlja viharok árja már,

tavaszunk elröppent, messzi ment,

minket már hiába vár a nyár.

Simítva emlékek kóchaját,

megsajdul bennünk az érzelem,

s idézve éjszakák sóhaját,

mindig csak tehozzád érkezem.

Te pedig hozzám, s míg álmodunk,

lassan az Istenhez átjutunk.

Sok éve történt,

Ezen a napon;

A vén Idő megállt egy pillanatra,

Mint fáradt vándor, aki azt kutatja,

Akad-e szállás a szőlőhegyen,

S Te azt mondtad:

Igen.

—–

Azóta évek,

Napok jönnek-mennek,

Mindennap újabb igenek teremnek,

S köszönöm Neked

A Életet.

——

Összenőttünk,

Mint tölgyfa ágai,

Mint lustán hömpölygő ikerfolyó,

S ha életemben van valami jó,

Az mind Te vagy…

——–

Köszönöm, hogy

Vagy!

A szoba feléledt: benn állólámpák
gyúltak fel utánad, és hímzett párnák
borultak elébed. Mint ízzó árnyak
egymásra fordultak a fekvő ágyak.

Felálltak ültükből a lankadt székek,

Mint egy neszező, félénk őz,

suttogsz álmodón, csendesen,

nékem, te vagy a legszebb ősz,

rőtszíntől ékes kedvesem.

Te óbornak dús levében

üdvözült mézes íz, zamat!

Halk szavaid lágy selymében

a remény; édesvíz, patak.

Mint nyárvégi kegy, hűs balzsam,

ami megkésve érkezik,

s oltva a szomjam, tűz ajkam

cserepén égve vétkezik.

Lelkem issza - mint írt adót-

a szó, gyógyító cseppjeit,

a szépségest, a ringatót -

bárcsak becézne reggelig!

Még mindig nézlek. Te rám mosolyogsz és én
vissza. Rohasztom lelkedet a halálnak.
Elillant már belőled a friss kalászszag,
mikor anyaságom tiszteletlenségén

szabadon engedted délibáb-hatalmad.
Azóta virrasztok. Egyszer irgalmat nyersz

Érzem!
Valaki vár!
Fa törzsében,
ága mögül,
bodzatőben
mily gyönyörű!
Valaki vár
az úton lesve,
félve,
vágyakozva tán.

Érzés, mely, mint virág
lassan bontja szirmait,

Szép Kikelet vízzel, árral,
új szerelem forrásával,
rügyfakasztó varázsoddal
kutakodod Holnapot.
Új életnek harmatcseppje,
vigaszt hozó tiszta szele
ezer dallal mesterkedve;
madárcsőrbe-szerelemmel,
tavaszhírnök

Szerettem férfit,
hányat?!
El is feledtem
valahányat.
Kerestem titkát
szerelemnek,
Nem lettem bölcsen
vetemedett.
 
Halva születtek;
mindet,
mindet temettem.
Ringatott ölén
öröm, bánat...
Engedte, hogy
kiabáljak.

 szerz.név Mysty Kata

Másik   VÁLTOZATA

Didergő időfoszlány ölel szorosan,

kéklő jégvirágok nyílnak ki testemen.

Múltamnak fakuló árnyéka környékez,

szerelmed diszkréten csillogó emlékkönyv.

Gonoszkodó szópárbajaink hajszolnak

örök magányom ragadós hálójába.

Ajkadat sóízű szavakkal áztatom,

Halandó vigyázd a lépted!

A keskeny út felett mennyei fény ragyog,
mégis oly kevesen haladnak azon.
Nem látják csillagát, pedig fényeskedik,
felfedezi mindaz, ki felfelé tekint.

Eső ásít odakint,

Felhő fátylat csavarint,

Álmos a világ;

Elmélázva nyújtózkodnak

Házak,

Körtefák.

—–

Küzdelmes kis holnapok

Előszele kavarog,

Sóhajt a vidék;

Kérdésekre választ nem ad

A hallgatag

Ég.