Blogok

Látod-e Kedves, barna szememnek csillag a fénye!

Esti homálytól balga ki fél, míg benned a lámpás -

bízz a jövőnkben, dús kegyelemtől árad az áldás,

hidd a szerelmet, várd ki a jót és nézz fel az égre!

Meg se köszöntem még soha, Kedves, néked a szépet.

Annyira kellesz! Kút vize vagy, hűn oltani szomjam

 - reggel a harmat, délben a napfény, éjjel a Holdam -,

 dús levegőm vagy  - hála ezért  - én általad élek.

Langy szoba vár ránk, bársonya átjár, jó ez az érzés.

Míg heve szélnek tépi a fák ősz lombkoronáját,

Még tombol a nyár, de erőtlenebb már a vágy.

Valahol nevetni kezd egy mátyásmadár, jaj de fáj a hangja!

Borzolja a csendet libabőrbe rázza riadót fúj a fülnek,

hogy ez milyen szemtelen lett!

Gúnyol, rikácsol, kikacag, ahogy repül, merész, hisz’ tudja,

ellene nem sokra mész.   Inkább semmit sem teszel,

mert még ő az , ki így is keveset vesz el...

Aszott szilvaszemekben kutat egy darázs,

hamar elrepül jóllakottan, mézkincsre talált,

majd eljárja táncát odébb, a büszke felfedező.

Nem is lehetne kiválóbb alkalom az egykori Augustus császárról elnevezett hónap kezdő napjánál arra, hogy elhelyezzem ezen az oldalon is – ahol egykor szebb napokat töltöttem – az életpályám ezen kreatív időszakát lezáró darabot. A szöveg alatti linkre kattintva meg is hallgatható a kuplé.

A vén diófa árnyékában

annyi emlék feldereng

- ringva régi hintaágyban -

gondolatom elmereng.

Mikor Apám féltve hozta,

hajtás volt csak, gyönge ág,

Anyám morcon félredobta,

szaporítva tűzre fát.

Tavasz lett, oly hirtelen jött,

és a testes hó alatt,

a vesszőből gyökér szökött

remélve, hogy itt marad.

Anyám szívét megejtette,

kertünk kedvenc éke lett,

éjjel nappal dédelgette -

„ bírna még ki pár telet!”

Évek múltak, derékra nőtt,

Titkot sóvárgó Jelen

Morcos arccal ébred,

Tombol a Nyár, tűz a Nap,

Ünnepel az Élet.

—-

A Jelen a szép Nyarat

Mindig múlni látja,

Aggódik, hogy lyukas lesz majd

Télen a kabátja.

—–

Pesszimista pillanat

Nem talál virágot,

Siránkozás neveli a

Boldogtalanságot.

—-

Titkot sóvárgó Jelen

Retteg fiktív Véget;

De nem hisz mást, csak amit a

Rossz média béget.

——

Az öreg Nap kacag rá,

Mosolyogva éget;

Tudja: csak a pillanatban

Beestem én, ósdi, árva,
csorbult bicska a mocsárba.
Nád közt már meg nem találnak -
préda leszek a halálnak.

A sors vélünk könnyen játszik:

Szembeköpted a parttalan időt.

Az évek nyálként csorogtak

végig a dimenziók barázdált arcain.

Ha tükrökbe néznél, nem láthatnál mást,

 csak a  sok szomorú  életre-ítélt napjait…

Könnyeivel küszködik Esőisten,
habosan, hűsítve inti le az út porát.
Tajtékkal dagadnak vizek itt lenn,
s partoknak verdesik hullámok tomporát.
Legombolt ingvállak alá
lopva bélel a déli szél,

Van az éremnek még egy másik oldala is.

Tudjuk a történelemből, miféle következményei lettek a vasvári békének és Zrínyi halálának. A magyar rendek több évtizedes szervezkedése, a török kiűzésére tett előzetes intézkedéseik mind kudarcot vallottak, a török tovább pusztíthatta az országot.

Innen indul a Habsburg-ellenes függetlenségi harcok sorozata a Wesselényi-féle összeesküvéstől a Rákóczi-szabadságharcig. Távlatosan mind-mind a vasvári béke következménye volt.

Ha a lélek, mint lehelet párolog,

s hamuként hull a végtelenbe

szakadnak a lét fonatai, mint szögesdrótok

pengeéles acélkarmok között...tépve hullik

a fekete semmibe az időd. Hamu sem marad.

Lázadni nem lehet. Az új tested valahol már

sejtekben épül, s feszíti a jövőt...

Feszít a szó. Ha hagyna még

elég időt...beszélj, beszélj!

A némaság ma semmit nem ér,

nem is nagyon  helyénvaló.

Igaz legyen, súlya legyen

égrengető, föld-indító...

Tűzben parázs, engedj, ha látsz.

Enyém tiéd, kinek miért,

Egy halna meg mindenkiért?

Szembegyaláz és megaláz.

Méreg-fogas álnok kígyó

Hideglelés, ma halni jó...

Hittel kevés vigaszt adó.

Szemenszedett, hazug a szó

hideg, ravasz. Megfeszíttetett.

Emlék-tavakon
fénykép ring vitorlázó
telihold alatt.

Tündér-manók egy
kidőlt fa csillagai
után nyújtóznak.

Égzengő álmok

Kórtermed ablakát

virágzó hárs takarja.

Jó Istenünk,

hát miféle karma

játszik velünk,

hogy ily korán és ily hamar...

A rettenet tűhegyes foga

húsunkba mar.

A zárt üvegről lehull az illat,

tenéked, jaj, már sosem nyílhat

hársvirág e földi létben,

körülkerít, leszáll az ében

éj kéklőn szép, tiszta tekintetedre,

sodorni kezd egy bősz folyam medre

a végső, utolsó torkolatba,

hiába kérlelünk, ne húzd magadra

a sötétséget, a fekete leplet,

Mysty Kata

Dúdoló csillagok

Szakíts belőlem hát egy darabot,
mint puha, friss-sült kenyérbél,
úgy adom kezem vagy karom,
végy szakajtónyit,
de el ne késsél.

Sáfrányló kalász közé fektess majd,
napszín-érlelt szabad közön,

Sötét szárnyaival szemérmesen takar be a csend

A hold lámpás fénnyel kíváncsian mereng.

Felettünk apró tüzekkel nyílnak a csillagok

Szemeinkben a vágy éhesen felragyog.

Szél sem rebben. Hangtalanul hallgatóznak a fák,

Levél sem rezdül, s a fában egy szú hosszú szünetet rág.

Halk sóhaj buggyan, pihegve zihál az öröm

Lázas testemmel testedhez költözöm.

Felajzottan, mint lágy ívű íj megfeszülsz.

Mézeddel oltom szomjam szüntelenül.