Bíbor vallomás
Beküldte M. Karácsonyi Bea - 2013, július 6 - 22:55Bíbor vallomás: vérzik a vidék,
rónán rohanó, könnyes délibáb,
jön okkersárga, mustízű pribék,
s magával rántja a nyárt, éli már.
Láttál-e fillérre-szürkült koldust,
Bíbor vallomás: vérzik a vidék,
rónán rohanó, könnyes délibáb,
jön okkersárga, mustízű pribék,
s magával rántja a nyárt, éli már.
Láttál-e fillérre-szürkült koldust,
Már július van, és szerelmes a nyári hajnal.
Buja gondolatok vetik le a lányok
lenge- könnyű lepleit. Sóhajok szállnak, vagy
csak képzeletem mely megcsal?...
Milyen jó lenne ma szerelmet vallani,
ha lennél! De messze jársz, üres az ágy,
téged keres, kíván a párnám. Várja, hogy ölelj,
s érezze illatod. Az itt hagyott szalmaszín
hajad szálai, tekintetem, mint mágnest vonzzák…
Míg máskor oly bosszantó, azon most elmélázom.
Mert ujjaim között Te vagy, lényedet érzem,
Szép július az udvaron
Vidáman felkacag,
A bánat és a félelem
Csak lomha, rossz kacat.
-----
Tombol a nyár, ígérete:
Verőfényes Jövő;
Istentől a földi világ
Még ma is élhető.
-----
Ott fenn a vén Nap kegyesen
Ontja sugarait,
Még éltetőnk a Szeretet,
A Bizalom, s a Hit.
-----
A Nyár létéből semmi más,
Csak újabb Nyár fogan,
Bezzeg az ember mindig új
Évszak után rohan.
-----
Szép július. Vad Napsugár,
A Nyár forrón kerek,
Zúgjad szél!
Zúgjad szél a Menny drága üzenetét,
fuvalmad érintse az emberek lelkét!
Hatoljon mélyére az Isteni Szó,
hallani a hangot, s követni jó.
Bár az út melyen vezet rögös talán,
s világi dicsfényt vándor rajt nem talál,
de nyugalmat lel a szív, s békeséget,
Isten szeretetét, s nyer üdvösséget.
Schvalm Rózsa
(2013-07-04)
Ha szakad is a húr...
Ha szakad is a húr,
a dal az életem,
már túl a hegedűm
az évtizedeken.
A jól kiszáradt fa
lelke mindig helyén,
az én lelkem lenne
ilyen biztos remény,
Egyenruha. Fegyverek. Félelem.
Add Istenem, hogy meg ne ismerjem!
Elárvult, különc, bűntelen.
Börtöne ledőlt, csak súlyos vér
lázad, szenved. Kar, gyűrűs kéz.
Fáj. Csíp, harap. Mentség legyen,
vagy goromba vak gyötrelem?
Fénytelenségét furcsán,
karnyújtásokkal fűzte át.
Tart két keze, vagy látszat ez?
Szél sincs. Folyton érzi csak.
Ints a vaknak, nézd, fűre lép!
Még nézem kipréselt könnyét
és kérdi: a mának sírjam azt?
Sötét van. Jöjj ide te vak!
Molyol csak ősz-színű homály
Pendül csönd. Még int néki tán...
1.Önjellemzés K.doktor úrnak
Anyám vagyok apám helyett,
Pedig ő végleg megpihent.
Apám vagyok: találkozom
vele, mint élő bizalom.
Anyám öröksége: szívem,
melyben ritmust vált türelem,
tenni ma, mit holnap lehet -
testre nem szabott bölcselet.
Apám öröksége:léte,
egészséges ébredése,
piros arccal, lassú lépttel...
Pedig hányszor tépte éjjel
gondolatát, bognár – karját!
Egy gyerekkel, kicsi család,
vágy, pénzhajsza,
Nyolcvanharmadik rész
Az ember definiálása mellett azonban nem lehet egykönnyen elmenni.
Ha bárhol valamiféle „tudományos” definíciót keresünk, gyakorlatilag ugyanazt találjuk, annak idején a ma „átkosnak” minősített Kádár-korszak általános iskoláiban is tanúsítottak: az ember olyan társadalmi lény, akit a közösen végzett munka, a gondolkodás és a tagolt beszéd jellemez. Más oldalról már vizsgáltam ezt a felfogást, fogyatékosságát aligha kell tovább fejtegetnem.
Nyári reggelek
Kedvesek, szépek a nyári reggelek,
mikor ébresztőt madarak dala zeng.
A nap aranya beoson csendesen
a redőnyrésen, sugara falra fest
fényecsetjével játszó figurákat.
Indul egy új nap, új reménysugallat.
Tárom ablakom, friss levegő árad,
érint a szellő, kellemes fuvallat.
Kertemből nyíló rózsa illata száll,
A holnap szép, örülj, ha vársz a nődre,
s ha van festék, vigyázón nyomd magadra.
Körívbe, mit ujjaddal húzol nagyra...
Légy ébren: érzi vágyad? Fél- e tőled,
várat, szerény? Sietni lomha, renyhe?
Nézne, hogy már mész, netán csak csomagolsz?
Most már legyél vagány, ha akarod,
te is kérjed meg:csúszna körbe, fekve?
Ha kérdőn néz, pofázhatsz: még örül
lénye. Testedhez nyúl kuncsorogva?
Szerelmedet vidd, szobán át forogva,
s vihar szorul majd környeslten -körül...
Mint a riadt verebek mikor egybe verődnek az ágon;
kortalan ülnek a versek sorban a lombok alatt, és
nézik az újat, a „jót” ,de nem értik a gondolat ívét.
Bár kiabálnak a pontok, a vesszők, mégse jut el most
„én” tudatukba a szó, mert túlbonyolítva szaladgál.
Elmenekül, majd visszatalál, de hiába szökell, mert
élnek e honban oly emberek is, kik a szép szavakat csak
úgy szeretik, ha megértik a verset. Mert ha kuszán szól,
azt csak az "értők" tudják megmagyarázva követni...
Nemző vágya hívja a kérészt,
örökkévalóságból kér részt.
röpte röpke: perc csak a világ,
és mennybe száll a tiszavirág.
Megpihen a fürge szellő
A vén körtefán,
Hullámzik a júliusi
Virágóceán.
-----
Új életre kel talán
A szerény Köszönöm,
Nyári estén beült hozzánk
A fáradt Öröm.
-----
Sűrű nap volt, forrt a világ,
Volt riadalom,
Mégis szeretném, ha lenne
Sok ilyen napom.
-----
Fájó hétköznapi testtel,
Holdvilág alatt,
Ünneplőbe öltöztet
Sok meghitt pillanat.
-----
Zsongó esti lombok alatt
Csend és sejtelem;
Új csókokkal ünnepel
A régi Szerelem.
Magasan fenn a hegytetőn,
széttárva büszke szárnyait,
vigyázva, óvón rejti el,
a múltnak sajgó árnyait.
Talapzat szikla, kőkemény,
bronzból a nagytestű madár,
hirdetve ősi, szép regét,
megkopva, hamvas-szürke már.
Időnek vaskos ércfoga,
kikezdte dicső, szép nyarát,
siratja kóbor esti szél,
s a bércet pátosz hatja át.
Illyés Gyula valami olyasmit írt, hogy "a Kisfaludy Társaság 1846-ban kiírt pályázata volt az egyetlen olyan magyar irodalmi pályázat, amire méltó mű érkezett". Ez Illyés szentenciózus tévedéseinek egyike. Valójában a megállapítás fordítottja igaz: Az volt talán az egyetlen olyan magyar irodalmi pályázat, ahol a méltó művet jutalmazták. Ez is nagy részben Vörösmarty Mihály érdeme. Vörösmarty írói erkölcse messze kimagaslik a hazai mezőnyből, nem csupán ez az egy eset tanúsítja.
Tavasz jött? Elszállt fenyőfáim alól
a telelő fácánkakas végleg...
Nem ismer hálát, csak búzamagomról
tud, mellyel elkerülte a véget.
Tavasz jött? Ismét jelzik vakond útját
leszúrt kapanyél nagyságú lyukak...
Szorgosan vési lenn az alagútját,
mint metrósok kőzetbe pajzsukat.
Cserebogarat fordít ki a kapa;
nehézkes. Kábult, téli álma szűnt,
megtöltekezni berreg, s szárnyra kap a
meggyfához, mely zsenge rügyeket szült.