Oldhatatlan kötelék
Élet hangjai váltják
az éj néma, sír csendjét,
tova űzi mély álmát,
rózsa - színű derengés.
Hűs hajnal friss harmata
gyöngyöz füvön, levélen,
felkelő nap sugara,
szikrázik fénytükrében.
Hogy a nap mindennapon
felragyog a kék égen,
gondos felső hatalom
keze a teremtésben.
Élet vizét hullatja
áldott égi forrásból,
csörgedezik patakja,
ereken át, táplálón.
Behálózza a földet,
Hagyod, hogy melletted feküdjek. Hajadról
múló évek havát törlöm. Még nem félek,
olyan fehér lettél, mint a nyírfakéreg.
Téged féltelek. Hallod? Most is harang szól.
Zárd be az ablakot, magunkra a csendet
Annak idején a Honderű meg és egyéb lapok firkászai gyakorta állították, hogy Petőfi Sándor nem tud verset írni. Ma ez persze már eszeveszett ostobaságnak tűnik, de akkor Zerffy Gusztáv és a többi firkász jó ideig abban reménykedett, hogy éles és parlagi hangú támadásaikkal kiűzik az ifjú költőt a magyar lírából.
Hova tűnt szemed gyönyörű ragyogása,
melytől a tavasz előbb bújt elő,
mert hitte, hogy örökké
vele marad ez a tomboló erő.
Kacagva ölelte a fákat,
mint rétet a suttogó szél,
s a rügyeket csókolva tudta,
hogy a sorsa ez, amiért él.
A szellő szárnyra kapta vágyunk,
s repítette tengereken át,
mert óceánnyi volt az érzés,
mi ifjú szívünkben kalapált.
A nap is aranyköntösébe bújt,
megérezve a nagy ünnepet,
szerelmed sose múló lázát,
a gyümölcsérlelő édes életet.
Őrtüzeket gyújtottak a pásztorok,
subáikból a csillagokat kémlelik,
mik égi táltos körüli vándorok,
s az eljövendő titok-mustját érlelik.
Magány-polcról asztalodra teszel,
alattam sápadt csipkerózsák nyílnak,
hűség-öblöm mélye lett neked írmag.
Rám hajolsz, jól nevelt árnyék fed el,
kolduséhséged még reszketve nyel.
Királyságban éltünk régen;
Regékben,
Régi mesékben
Őrizzük királyainkat.
Ha álmaink Múltról szólnak,
Szent királyok lovagolnak
Vértes hazaszeretetben,
El nem múló tiszteletben.
Legendák madara szálldos,
És Mátyás, az igazságos
Álruhában óvja népét.
A múlt királyokat látott,
Holtuk óta tovaszállott
A széles szárnyú Szerencse,
S nyegle halál rendet vágott.
A régiség színes fátyol,
Messze van már,
Égben,
Távol,
Óh, mily boldogság!
Immánuel, óh, mily boldogság,
nyíljon a szív és szóljon a száj!
Istennek zengjen dicséretet,
a drága küldött megérkezett!
E világnak örömhírt hozott,
csillag gyúlt az égen, ragyogott.
Bölcsek követték a csillagot,
amely Hozzá utat mutatott.
Vers megadott szavakra: Pamacsok, életek, űrből, éberség, elárasztott, otthona, teremtés.
Az esőfelhők ott fenn kormos pamacsok,
elkárhozott lelkek, elszállt életek,
kitiltva a mennyből s űrből a gazok,
Ajtód előtt állok, talán ma beengedsz
szeretni, és állig gombolt nagykabátom
leveted. Ágyadon felzokog a vászon,
szivárványbordám torkodon keresztülmetsz
egy mondatot, és felsóhajtok helyetted.
Kertbe vittem öt kismacskát,
s nem maradt, csak négy,
mert az egyik megijedt, hogy
rászállott a légy.
Ijedtében sebesen a
konyhába szaladt,
a maradék négy viszont az
ajtónál maradt.
Itt az egyik észrevett egy
kicsi egeret,
űzni kezdte, így a négyből
három cica lett.
Közülük is volt egy, aki
tetőre kapott,
és lejönni nem tudott, csak
hosszan nyávogott.
Úgyis eljön még a Nyár,
A piac dacára,
Marad valami, aminek
Nem megy fel az ára.
-------
Isten bőségét a Nyár
Pazarolva adja,
Akár szegény, akár gazdag,
Mind ugyanazt kapja.
--------
Nem törődik Július
Pénzes ügyfelekkel,
Meleg madárcsicsergéssel
Indulhat a reggel.
------
Úgyis eljön még a Nyár,
Úgyis újra éget,
S ha még mindig perzsel a Nyár,
Tovább is van Élet.
------
Örök titok lesz a Lét,
A Mindenség magja;
Az ember-teóriákat
Beivódottan csont-kormos barakkok,
gomba módra terjed a számuk.
Az ott halókért nem szólnak harangok,
Angyalarcon
Ha bűnök útján jár kacagva az ember,
búsak az angyalok fennen a mennyekben.
Próbák idején is bánat ül arcukon,
de örömfény dereng fel a bűnbánaton.
Mikor könny hullatva megtisztul a lélek,
öröm ünnepe az, odafenn az égben.
Schvalm Rózsa
(2013-07-01)
Madárfüttyös, könnyű a reggel,
napsugárban fürdik a tenger,
csónakunk ott ring a parton,
Kedvesem, már nem haragszom.
Jöjj velem, tündéri asszony,
csókod tüze fényre fakasszon.
Vágyaink ma messzire szállnak,
Azoknak, akik figyelemmel kísérik a verseken túli tevékenységeimet ezen az oldalon (és persze más látogatóknak is):
Elkészült az ősszel megjelenő Halál a csillagokban című novelláskötetem borítója (saját munka, mint a Gócpont is volt). A boltokban október vége, november eleje felé kerül.
További információk:
minden jót Mindenkinek
István
Ki tudja mondd, mi van belül, s mi él a máz mögött,
ki tudja mondd, a szende szűz mi végre költözött
kicsinyke házba, fű alatt - ne tudja senki más -
titokra fény derül hamar, ha arra nem vigyáz.
Ki tudja mondd, mi volt a baj, s mi volt a pillanat,
mi volt a büszke jég mögött, s mi volt a víz alatt,
mi vitte arra rá a nőt, pecsétet így tegyen,
a szíve súgta meg talán, nyugalma itt terem.
Ki tudja mennyi szenvedés, s mi volt mi fájt nagyon,
szemérme néki csorba lett, s ki tette ezt vajon?
Édesanyám, ha fa volna,
akkor madár lennék,
fölszállnék az ágára, és
mindig énekelnék.
Úgy dalolnék, hogy a tavasz,
visszajönne újra,
s Jóanyámnak minden ága,
virágba borulna.
Kis csőrömben vizet hoznék,
locsolnám a nagy fát,
cseppenként - mert kicsi vagyok -
oltanám a szomját.
S ő köszönné dús lombjával,
otthont adó ággal,
megtelne kis madárszívem,
hálás boldogsággal.
Ki hitte volna egykor azt, hogy
gyenge ágam majd az égig ér,
s megvívva annyi kétes harcot,
ég kegyelme végig elkísér.
Elejtett magból lettem hajtás,
mely gazdátlan árva földre hullt,
nehéz volt tám nélkül a tartás,
de élni a vágyam nem csitult.
Akartam! Küzdöttem a széllel,
gyökérből jövőmet szőttem én,
neveltem ágaim erénnyel,
s átölelt ezernyi szép remény.
Támaszom föld alatt is rágták,
kikezdte kérgem a nagy hideg,
Bíbor vallomás: vérzik a vidék,
rónán rohanó, könnyes délibáb,
jön okkersárga, mustízű pribék,
s magával rántja a nyárt, éli már.
Láttál-e fillérre-szürkült koldust,