Fény tüzekkel szívre ha álom hullik,
illatodtól vágy teli csókom ébred.
lángja éget vad heve már ne fájjon,
szépre találjon...
 
Elsuhansz, még látom a bűvös árnyad,

Téged akarlak

minden idegszálammal

érinthetetlen...

Még kiáltanék feléd:

Angyal, érints meg engem!

Messze jársz tőlem

útkereszteződések

eltérítenek.

Egyenlő esélyekkel

indulunk egy más felé...

Csillag fénye hull

születni, élni, halni

csillagtalanul.

Ujjlenyomatként tapadt

semmi, a végtelenből...

Milliárdnyi év

felfoghatatlan idő,

csak egy pillanat.

Bezárult világokba

szűkült, hirtelen halál...

Azt, hogy láthatom,

Érezd egyre jobban, hogy szíved végre szabad,
s akiért dobban az mégis te vagy magad.
Magad vagy a szeretet, magad vagy a béke,
ha ezt megérzed a szenvedésnek vége.

Tudsz adni végre saját életedből másnak...

Pizza lesz akkor, vagy lángos,

Ha majd ez a kor lesz “átkos”?

—–

Vajon akkor mi lesz káros,

És mi marad tudományos?

—-

Ami egyszer múltba suhan,

Átkossá lesz bizonyosan.

—-

Ha a Jelen titkos céda,

Mindig Múlt-zsarnok a példa.

—–

Cégér a Múlt, vakít, butít,

Rejti a Jelen bűneit.

——–

Miről vitázik a város,

Ha majd ez a kor lesz átkos?

——-

Ha a Múltat “átkos”-ozza,

Ugyanazt a címkét kapja.

—-

Sok egykori kiváltságos

Szép szót adj nekem Kedves, biztatót!

Simogasd rám, csókold belém,

szerelemmel leheld felém,

szívemnek reményt, vigaszt, írt adót.

Szép szót adj nekem Élet, hű imát!

Bújtass bele, varrj fényruhát,

űzd el a sors vad démonát,

s lelkem szeretet selyme járja át.

Szép szót adj nekem Uram, nemeset!

Hittel teli, dús, alkotót

- repítsd égig az álmodót -,

s ne vedd el tőlem soha, kegyedet.

Második változat

Szép szót adj nekem Kedves, biztatót,

 Hogy erősebb legyen Fényünk
eddzük együtt érző Énünk..
Látjátok, kiszökött ma is,
áttört prizmákon, elénk terült..
Halljátok önkívület zenél ?!
Muzsikus lelkülettel tanít,
    mattá nem fakult, önzetlen csillogása.

Mysty kata

 Az örök élet titka

A tiltott fa vonzó, szép gyümölcsöt termett,
érte a parancsszót megszegte az ember.

Szellő zúg, pattog az ág,
üvegen doboló eső;
nyáresti szélszerenád,
kóborló dallamot vető.

Sivatag, homokkalap,
ősi sziklákat belepő;
zeng a kő, ha kel a Nap,
kóborló dallamot vető.

Itt patak csörgedezik,
ott tenger, morajló erő;
magas, mély váltakozik,
kóborló dallamot vető.

Élő és változatlan,
mind hangokat csal elő;
akarva-akaratlan
kóborló dallamot vető.

Őskori vérünk lombok boldog vándora volt,
földre leszállva is így vitte a törzsi öröm?
S jogrend volt-e a ködbe vesző ösvény mocsarán?
Nem, hisz az ösztön uralt, Darwini emberiség.

 
Fázott, éhe igázta, haladt az időben elő,
végzete nyers, vad erő, hullt bele agg, csecsemő.
Rút, babonás hiedelme az ész kertjébe tiport,
vérbe borult a világ, népeket írt hite át.

Hittel és jókedvvel telten;

Zöld hajnalban útra keltem,

De az úti bal-Fortuna

Csókolt reggel homlokon,

S ott rekedtem

Szolnokon.

—–

Más földrészeken át oson,

Óceánokon, Alpokon,

De hogyha én véletlenül

Belföldön vonatozom;

Ott ragadok

Szolnokon.

——-

Sajnos, nem csak bolondgomba,

Régi rossz repülőbomba

Idézett elő MÁV-zavart,

Aztán a vasút kavart,

Elengedni

Nem akart.

——–

A bombázó rég ócskavas,

De a bomba mégse avas.

——-

Torz életem mécsese ég kínlódó lángon, 

ellobban. 

Hitvány éveket vonszolok törékeny lábon,

eldobban.

Engedelmesen ránk csordogál az éjjel.
Mézet teremnek a csillagok, amikor
térdemet csókolod. Lassan tucatnyiszor
kérdezed, hogy bennünk még hány tavaszt érlel
 
a régen elmúlt csitriség. Én nem tudom,

 Sarjadó ébrenlétek magja

Átléptem önmagamon, hogy jóllakassam
vágymadarainkat. Szárnyaik már régen
elakadtak. Csak egy széncinke szemében
látom, ahogy az óramutató lassan
 
elindul a falon. A percet egyedül

Nyolcvanötödik rész

A kitérők után visszatérek a művésze – vagy a költészet – halálának problematikájához. A „művészet halála” problémáját Hegel vetette fel, és jelenleg is visszhangozza a filozófia, az etika, a poétika és a művészetfilozófia.

        Mysty Kata
                  Ami kék...         

       Imádom, ami kék,
   legyen rózsa, tenger, ég.
         Megunni nem lehet,
   ha a kék madár szárnya leng.
     Szól a Kék Duna Keringő  
    szüntelen, 
    s forog, forog velem a
                     végtelen...