A parti sétányon fagyos szentek járnak,
pangnak a kioszkok, dacára a nyárnak.
Az ember, ha fázik, port hint a régnyaltra,
fanyalogva tekint a megunt fagylaltra.
Lomhán ásítozik az üveges vitrin
Ötven felett meghitten fáj a test,
És nyári estén felizzik a lélek,
Köszönöm, hogy élek…
——–
Bambusz szélcsengő a múltról dalol,
S a fáradt jelen dúdol valahol.
——
Álmos Hold felhő-ágyasházba lépne,
A Szerelem az Élet tükörképe.
——–
Ötven felett minden szó fényesebb,
Mindegyik ölelés rejtelmesebb.
———
Az érzés gyengédebb és teljesebb,
Egymásnak élni természetesebb.
———
Az élet hol súlyos, hol mámoros;
Az érintés varázsa százszoros.
———
Sajog a test,
Folyóparti vontató –
bánatkoloncot húzok.
Inam szakad, nyomtató
ló igájába bújok.
Özvegy, árva bánata
szemérmes ólomsúlyom,
gyermek csip-csup zokszava
bárányfelhőm Tejúton.
Vad golyóját, éhezők
aszályos évét félem,
csont és zsiger, ér-verők
kínkeserveit élem.
Siratok minden panaszt,
szívem patikamérleg,
trezor, lufi – hogy van az,
hogy épp téged nem értlek…?
Vénülnek már a fák,
gyérülő lombruhát
foltozgat őszi szél,
dongóhad döngicsél.
Haldokló ágakon
csendes az árva hon,
nem dalol víg madár,
fészkét sem lakja már.
Kérgükre bú borul,
hurokként rászorul,
elmúlás szele jár,
halkul a zene már.
Nyugodt az éjszaka,
fák fölött glória,
s oda, hol megkopott,
egy csillag, fényt lopott.
Második változat
Hajlottak már a fák,
rőtszínű lombruhát
BIZTATÓ
Április múltja a bőröd,
rajta a zord telet őrzöd,
lelkedet szó ma nem nyitja -
késlekedő nyarad titka.
Hol van a régi mosolygás?
Könnyed árvízi bolyongás,
törlöm. Arcod kicsi pírja,
végre jó kedvedet hívja.
A darab a Hahota számára készült, nagyon kevés idő jutott rá. Tegnap éjjel fejeztem be.
Részlet:
——–
Nr. 6. Tutyimamusz mester dala
Én vagyok a vén cipész,
Varrok szegelek,
Szépen és gyorsan dolgozom,
Tudja minden
Felnőtt és gyerek!
Ha egerek nem volnának
Milliomos lennék,
A cipész jövedelemből
Cipőgyárat vennék!
Az éjszakába bújok,
sötéten ölel át.
Elpattantak a húrok,
de hallom dallamát
a tegnap-volt életnek,
mely sosem lesz már társ:
az ifjúságnál szebbet
ma sehol nem találsz.
A lét hetvenszer lüktet,
Hull a zápor
Megnyíltak az ég csatornái,
szűnni nem akar, hull a zápor.
Esik folyvást, nem tud megállni,
fej felett kincset ér a sátor.
Szelíd folyó kék szalagja most,
sodor habzó, vad hullámokat.
Emberi kéz vív kemény harcot,
gátra rakva homokzsákokat.
Vékonypénzű nyárelő
Csendben, lopakodva,
Mint tolvaj a kertek alatt
Erre óvakodna.
——–
Kevés napsütést hozott,
Fél az istenadta,
Szép, ünnepi verőfényét
Zálogházba adta.
——
Nem tudja, hová legyen,
Végtelen bújában,
Árvíz és más veszedelem
Van a tarsolyában.
—-
Vékonypénzű nyárelő
Szégyenkönnyet hullat,
Gőgicsélő nyár-csecsemő
Esővízbe fullad.
—–
Nyirkosak a hajnalok,
Felhők szaladgálnak,
Nyegle vihar-rablóbandák
Feszített már a vágy nagyon,
hogy lássam múltam otthonát,
szerelem lakta, s oltalom
a jó illatú kis szobát.
Az úton félve mentem én,
az utca kissé összement,
az emlékeknek szent egén
egy ismerős kép megjelent.
A kaput rozsda marta már,
a kertben sebzett, régi fák,
enyészet csak mi arra jár,
Halottnak ékszer, cinóberárnyas.
Arcára meredt porcelánmázas
mosolyt melenget örök magányban.
Ne várd az Istent, soha ne lássad!
A nagy kékség elmúlt, szellem az ésszel.
Ahova vágynál, soha nem érsz fel...
A művészet igazsága nem adott és nem egyértelmű mindenki számára. Sokak számára a művész igazsága sem.
A jó értelemben vett józan paraszti ész általában el tudja fogadni a művész motivációit. A földhözragadtság nem. Nálunk többféle földhözragadtság létezik.
A katolikus bigottságból eredő földhözragadtság dogmatikusan ostoba. A református anyagiasságból eredő földhözragadtság haszonlesően ostoba.
De nemcsak ezek vannak.
Hiába már a nyár,
ha minden víz alatt,
kegyetlen úr az ár,
az átok ránk szakadt.
Hiába szó, a szép,
ez rajtunk nem segít,
zavaros hordalék
már mindent eltelít.
Hiába kék az ég,
ott fönn a felhő gyűl,
kell most a szolga kéz,
a szél is felbőszül.
A gazda feltekint,
üres a két tenyér -
mit tettünk már megint,
hogy lesz így "újkenyér"?
Asszony és gyermek is,
könnyezve vágy haza
- pótágyak, tejberizs -
omlik a ház fala.
Hosszú tél volt, kivár a nyár -
ilyen, olyan szél vág rendet,
árad a víz, duzzad a sár,
a szegény pór meg csak szenved.
Nem gondoltuk, hogy ily sután
elrejtőzik a Napocska,
Neked - hagyom...
Sírva árad a Duna,
Otthonok veszélyben;
Évtizedes rosszakarat
Kavarog a mélyben.
——-
Hömpölyög a vén Duna
Nekikeseredve,
Égi-földi bűntudatot
Cipel öreg medre.
—–
Újra árvíz fenyeget,
Tudja már a város,
Gyürkőzik-e, itt terem-e
Mesebeli János?
—-
Fel a gátra, magyarok!
Most elébe állni,
Évtizedek spórolását
Egyszerre kiállni.
—–
Sírva árad a Duna,
Tornyosul a gátra,
Nem megy a végzet magától
Előre, se hátra.
——-
Bóbiskolni ült a fonott
kerti fotel kényelmébe,
bókoló, dús, bimbós bokrok,
nyár-orgonák látterébe.
Az orgona rüggyel terhes
karjai úgy nyúltak felé
duzzadóan, élettelve,
mint anyához kisgyermeké.
Tavaszi lágy, mocorgó csend
hetven éves szemére hullt,
s édesdeden úgy elpihent;
két órája alvásba múlt.
Szemet dörgölt, körülnézett, s
– borjúként az új kapura –
bámult csak, mint megigézett,
mint egy másik világ ura,