Karmazsin-kabátban lángol az ég alja...
felhevült mennyország Őszömet akarja.
"Várjál ezzel, kérlek, akadt némi dolgom,
feladatot szabtak; idő kell, még oldom."
Nem múlhat el addig, míg pírjai vannak,
amíg hajnalokból adományt fakaszthat -
ezüsthajat, lámpást és kevés szerelmet,
hajlott hátú kedvest, ki holtig szerethet.
Aranyajkú Nyárcsók pórusomban izzik,
itt ragadt emlékek varázs-szánja siklik. -
És... maradnom illik, hiszen azt ígértem,
tartom magam végig, mindenre ítélten.
Lepattan a napsugár rólam -
még árnyékomon is átugrik;
duhaj, rafinált. Mellettem süt,
sosem rám. Óarany csákóban
nevetős szájú, rakoncátlan...
felhőn ugráló, őszt izzasztó,
apró manócskát figyelgetek -
igen, igen... az imént láttam.
És csalogattam, hívogattam,
kezem is magasba emeltem,
hogy talán majd ide ugrik, rá -
de elbújt egy arany fonatban. S
bukfencet vetett a fénynyaláb -
arcomra sóhajtott manószáj;
csókom dobtam a csintalannak,
remélem viszonzod, kis galád.
(2015. november)
Sötétben tapogatom a szoba sarkait...
vajon mikor és hogyan kerülhettem ide? -
Álom hozott-e, vagy lelkem hamvadó hite,
hogy pótolhatom majdan helyetted harcaid.
Hisz lemaradtál róluk, mi is jutott Neked?
A gyermekkor bája...kamaszlét komiszsága -
ifjúkor résnyi fénye, felnőttkori dráma...
mikorra felnyílt, éppen lezáródott szemed.
Engedte az Isten (vagy hasonló Fenség), hogy
pont annyi időd legyen ezen a világon,
aminek emlékét, mint konok, vigyázom,
míg közös falaink közt csatánk egyszer elfogy.
Étvágytalan, sovány Jövő,
innen nézve rossz céllövő -
préda nélkül éhen marad...
elfogy a nyíl, elfogy a vad.
Mikor lesz itt gazdag Holnap?
Jelen szikkadt, kérge korhad -
tengődik benn ifjú, öreg...
alszanak, mint vízben kövek.
Felébredni nem érdemes,
nyelvük, agyuk harctól sebes -
csatát vívtak hittel, szóval...
Mára ajkuk meg sem szólal.
Fegyverük volt lelkes vágyuk,
rájuk kaput e Kor rácsuk -
étvágytalan, sovány Jövő...
hús-roncsoló, eszmét törő,
állhatatost kifütyölő,
idegölő...idegölő...
Göndör aranyhajad lett volna talán...
és álomban úszó, halványkék szemed -
mosolyod bevarrná a léleksebet...
neved gyöngysor lenne az élet nyakán.
Lábad szaladna, mint futótűz erdőn,
lármásan csacsogva, törve csendeket -
majd, amíg gyorsléptű vágyad kergeted,
karomban pihennél gyengén, esendőn.
Gyilkos az Isten,
gyilkosban hittem -
megölte álmom...
Senkit se áldjon.
patakzó vérben
fürdik a holnap
hideg ráz éppen
nézem a holdat
reszket az éjjel
jajgat az óra...
fröccsen sötéttel
agyam padlóra
üveg-tekintet
bámul mellettem
pillád legyintett
hulla-meredten
átkozott este
átkozott reggel
átkozott leste
önkívülettel...
döglött a madár
halott az ember
hallgat a szamár
bolond a mester
Hosszúhajú csend kullog a vidéken.
Néha-néha ráz egyet az üstökén -
ilyenkor felrebbennek a madarak,
aztán nyugalom evez röptük ködén.
Erdő közepén szivárványtisztás ül.
Temérdek sokszín vadvirág ölében -
nevüket sorolni vállalkozzon más,
minket megigézett e fennkölt éden.
Bódítón varázsos illat-részegség,
miben szűnik a valóság fájdalma -
s feledtet velünk korhadt-avas időt,
melynek terhét a jelenkor vállalta.
Padláson pár öreg füzet
vastag porban kallódik -
avasságuk cserépfényben
kúszik fel a tarkómig.
Énekkönyvből ócska dallam
tilinkózik fülemben -
gyermekkori körtánckánont
ugrál bennem türelmem.
Emlék feszít homlokráncon,
s belesajdul fejem is -
hetvenkettő tudománya
távol... mint a Nemezis.
(2015. október)
