Sztancsik Éva blogja

Sorbontók

Beküldte Sztancsik Éva - 2016, június 5 - 09:58

 

Szavak futószáron körbe-körbe járnak,

vakbuzgón, jelzőtlen, alázatos fejjel... -

közülük néhány még éjjelente versel,

de legtöbbjük fáradt, a csodákra már vak.

 

Ma reggel egy csapat kilógott a sorból,

szétrágták kötelük, szabadon nyargalnak -

annyira boldogok, lehetnek tartalmak...

nem helyben topogók a hazátlan zsoldtól.

 

Mert mi haszna annak, ha kimérik utunk,

ha arra kell menni, amerre mutatják... -

Térdelni jöttem

Beküldte Sztancsik Éva - 2016, június 2 - 18:41

 

Templomodba jöttem térdelni a hitért,

a gyertyák leégtek, viaszcsíkon járunk -

koszorúk hervadnak, virágok se' nyílnak,

lelkünkben rekedt az összes imádságunk.

 

Templomodba jöttem térdelni a hitért,

add vissza azt nekünk, üresség él bennünk -

akkora az űr, hogy kong a szívdobbanás...

minden lüktetését hosszan kell keresnünk.

 

Templomodba jöttem térdelni a hitért,

az ember elfajzott, kegyetlen, pénzéhes -

Szabálytalan monológ

Beküldte Sztancsik Éva - 2016, május 29 - 10:36

 

Ha a költészet csak látszólag

összefüggéstelen, értelmetlen

szavak halmaza, akkor én nem

akarok sohasem költő lenni.

 

Ha "nyerő" az, amikor idegen

kifejezésekkel formáljuk meg

mondandónk velejét, fejtörőket

faragva annak a (rajtunk kívül!) 

 

csekély számú kedves olvasónak,

aki még vonzódik a zsengékhez...

akkor (úgy gondolom) a szabatos,

nyílt, egyszerű stílus ott véget ér.

 

Fuvallom

Beküldte Sztancsik Éva - 2016, május 26 - 10:07

 

Vadul fújja nótáját a nyáriszél, 

falevelek koncertje zúg éjjel - 

e pillanat áldottabb lett bárminél, 

vethet borút vihar, bút nem érlel. 

 

Átbuggyannak álmaim az éj-rostán,

ott szalad már velük is egy szellő -

fakó múltam tónustalan képfoszlány,

míg jelenem dús színnel hempergő.

 

Szempillámon üldögél a nyugalom,

nem bánja, ha ébren marad mára -

örömszirom ábrándjaim hullatom

a láng-skarlát pitymallat-oltárra.

 

Fesztelen esztelen

Beküldte Sztancsik Éva - 2016, május 22 - 12:02

 

Akkurátus Manci túl-gondolkodott.

Szavak köntösébe begombolkozott -

egyet ide varrt fel, egyet amoda...

végül maga lett a: mondat-kaloda.

 

Akasztott fülére párban nagybetűt,

hajába ragadva csüngtek ragtetűk -

szeme kidülledt a súlyos elmétől, 

olykor fejébe szúrt néhány esszétőr.

 

Ahogy múlt az idő, más lett a leány.

Szerelmet hozott egy fiú, ki trehány -

vonzalmuk feloldott merev szellemet;

ajkukra jelzőt már a szív festeget.

Elmorzsolva

Beküldte Sztancsik Éva - 2016, május 19 - 18:59

 

Valamikor tengerit morzsoltunk,

miközben történetek keringtek -

beleszóltam, nagyapám leintett:

nono, kölök, csitt, ez a mi dolgunk.

 

Ültem sután, figyelve, szorgosan,

szakajtómban gyűlt a kukorica... -

lelkemben pedig a sok krónika,

felváltva nőtt kinn és benn a hozam.

 

Valamikor esténként sakkoztunk,

a konyhában, mert ott jó volt lenni -

"tatám" tanított bástyát bevenni, s

arra, hogy miért kéne sáncolnunk.

 

Éltető ébredő (unokámnak)

Beküldte Sztancsik Éva - 2016, május 15 - 11:28

 

Álom-manó, csöppnyi lélek, berepült az ablakon.

Tündérszárnyat hozott néked, édes kicsi angyalom -

repülj vele el messzire, vágyott gyermek-kertedbe,

ahol vár egy mesevilág, játszhatsz ottan kedvedre.

 

Mosolyog rád sok fura arc, képzelt, valós, félrémes, 

törpék, dínók, rénszarvasok, egyik sem ellenséges -

körülnézel szép szemeddel, elbűvöl a látomás....

Tollszemű kékség

Beküldte Sztancsik Éva - 2016, május 12 - 19:07

 

Mit láthat belőlünk fentről egy madár?

Nyüzsgő földhibákat madzagon járni -

onnan bő a világ és mi parányi,

nála szél-kerítést szántó láthatár.

 

Széttárt szárnya közé bevackol az ég,

s ő húzza magára, mint puha paplant -

de jó is ott neki! Játszhat ártatlant

a kéken pislogó tollszemű hajlék.

 

Huss! Fürge szellő fut, libben a firhang,

göndör-birka felleg kódorog rojtján -

A távlatról

Beküldte Sztancsik Éva - 2016, május 8 - 16:06

 

Összezsugorodott a holnap,

kicsivé lett, mint apró gyöngyszem -

tartottam tenyeremben könnyen,

s dúdoltam neki sárga holdat.

 

Szaladtam az ablakhoz lesni,

hogy feljött-e már az én csöppem -

de sajnos megbotlottam közben...

s gyöngyöm nem látja mától senki.

 

(2016. április-május)

Behunyt szemmel

Beküldte Sztancsik Éva - 2016, május 4 - 19:01

 

Lecsukom a szemem, anélkül is látok...

látom a hangokat, mit szalagjuk átfog -

nézek erdőt, ahol nagyra nő a szépség,

emberek is jönnek, hogy magukat tépjék.

 

Gyomtalan fű közé rejtik el a szívük,

(hol a tündöklő Nap álmában, ha kisüt) -

ne találhasson rá élő, sem holt fia,

nehogy lecsurogjon mázról a patina.

 

Utána nyugodtan, mint dolguk végezték,

elhiszik kevélyen: bennük a képesség -

mivel boldogulnak, érvényre juthatnak,

A gyékénykosaras

Beküldte Sztancsik Éva - 2016, április 30 - 16:30

 

füstszín gyékénykosarát karján átfonta

mintha az Idő rajta nem fogott volna -

rámnézett, míg egyenes járással haladt

szemünk összetapadt a hold fénye alatt

 

lépett puhán, átlátszó szatén köntösben

míg én könnypatakkal a kertet öntöztem -

repkedtek köröttem szivárvány madarak

szobrász ettől szebbet, álmában, ha farag

 

semmi sem volt biztos, csakis a lebegés

a súlytalan Lét, ahogy bennem heverész -

és hogy min mentem fel az Ég szalonjába?

Hely/telen

Beküldte Sztancsik Éva - 2016, április 26 - 18:46

 

Egy idő után úgyis... feladja az ember.

Széllel szemben nehezen bír levegőt venni -

fásultan mondogatja: ennyi volt, hát, ennyi,

s rozsdafoltos tükrével cseveg el ezredszer.

 

Megérte-e küzdeni az életért annyit...?

Érdemes volt alkudni, ha túl nagy lett a tét? 

És mi vajon a "túl nagy" és mi a "csak azért"?

Percekből hányat adott, boldog pillanatnyit?

 

Nemsokára

Beküldte Sztancsik Éva - 2016, április 22 - 19:10

 

itt hagyom az ölelést érzelmekbe kötve...

nem párat, számtalant és mindet külön kötve -

szótlan ajkam pecsétje zár minden csomagot,

így azokat egyenként lesz illő bontanod

 

itt hagyom az érintést gyöngédség-kosárban;

nem egyszerű vesszősben, lélekfűz kosárban -

s míg gondolatban tördelsz törékeny terhéből...

csihad éhed borzongva a "nincs már" testétől

 

itt hagyom a szellemem vándorfelhőt szőve...

követve figyel majd, mint mennyei nézőke -

Blabla

Beküldte Sztancsik Éva - 2016, április 19 - 18:30

 

Jó nagy balek vagyok,

mennyien átvertek!

És leginkább azok,

kik talán szerettek.

 

.....

 

Micsoda egy téma,

ez már feldobhatna!

Lennék inkább néma,

mit ér ennyi blabla?

 

Isten azt mondhatta:

(a hosszú sort nézve)

Állj ki lányom arra,

oldalról láss fénybe!

 

Megárthat a túl sok,

jobb a mértéktartás.

Magasak a csúcsok,

lenn a helyed, pajtás.

Csillagokban, könnyeimben

Beküldte Sztancsik Éva - 2016, április 14 - 18:31

 

Felnézve a csillagok szemébe... 

gyógyírt kenek szerelmem sebére -

ott lobogsz az ég tüzes alkonyán,

fénnyel szórod éjente félszobám.

 

Betöröd vad lovát a hajnalnak...

arcomon üdébb színnel baktathat -

rám-csókolod a nappalt biztatón,

majd dúdolod esténként altatóm.

 

Őrzöl engem hangtalan mesékkel...

kívánom, hogy hűséggel mesélj el -

(néma szád mélybelehel, lelkemig)

érzem, hogy a mosolyom elcsenik.

 

Legbensőbb dallamok

Beküldte Sztancsik Éva - 2016, április 9 - 12:34

 

Boldog beszélgetés, önfeledt szókígyó,

ti, gombolyag-ágyas, lágy betűfonalak -

(Látod, mégis, mégis, nekünk sikerülhet!)

Éjjelben-nappalban magamban hordalak.

 

Szívjegyekkel írom édes dallamomat;

fenséges, felhőtlen, valódi énekem...

s az, akihez tőlem szökken át a nóta -

karomban alszik már derűsen, édesen.

 

.....

 

Telhetetlen Idő

Beküldte Sztancsik Éva - 2016, április 6 - 19:19

 

(Hallomásból ismert őseim emlékére)

 

Ugyan mit számíthat egy-egy emberöltő?

A Föld életében másodperceket sem. 

Írhat erről himnuszt kontár, mesterköltő,

a bizonyosságát tartsuk tiszteletben.

 

Ugyan hol a férfi, ki múlt század gyepén

hajtotta tehenét csordába hajnalban, s

hátraszólt az útról: asszony legyél serény,

este a komáék jönnek át hosszabban.

 

És perdült az máris, szaladt a kiskertbe,

Bizalombokor

Beküldte Sztancsik Éva - 2016, április 2 - 11:46

 

Tüskés lélekbokrok vérrel festő ágán

imbolyog egy érzés elhagyatva, árván -

könnyöltött ruháját tövisek szaggatják,

szenvedés, mi nyűvi, topánjának talpát.

 

Csodára vár dacos, gyermekképű hittel,

acél-sugallatra, hogy még te is hidd el:

nem pusztulhat végleg a bizalomrózsa,

bimbót kell fakaszt'ni szeretlek-én pózba'.

 

(2016. március-április)

 

A (nép)menü

Beküldte Sztancsik Éva - 2016, március 29 - 18:44

 

Vergődöm (rabhal a szákban),

pikkelyem sem csillog mán(!) -

a csalétket de megbántam...

szétkapkodta mohón szám.

 

Emiatt most jól kifogtak...

csalin csuka lettem hát -

lezárult a szabad korszak,

harcsa költhet legendát.

 

Nagy bajszát míg pödörgeti,

engem tálra pakolnak -

fene akart így dögleni...

 

Díszebédként sasoljak,

miközben

szabadságról papolnak?

 

(2016. március)

Közeledő

Beküldte Sztancsik Éva - 2016, március 23 - 18:50

(Törésvonalak)

 

Megöregszel te is, rád-égnek az évek.

Látszik majd bőrödön minden tavaszfonal -

nyoma lesz a télnek, nyoma a zord ősznek,

barázdál arcodon méznap-szítta vonal.

 

.....

 

Ám nem is ez számít; másfajta érettség,

amely nem külsőben, inkább belül rejlik -

s nincs miért papolni, mikor a fül süket;

a beszéd lényege szó-közben szétfeslik.

 

Sajnálom az érzést, ami most hiányzik

Oldalak