Blogok

Digitális élet-csapda
Az Életet csak - ugatja.

Az Élet "zöld aranyfája"
Nem fér a fájlok tárába.

Sohasem lehet reális,
Ami csupán - digitális.

Digitális élet-csapda
Sok naiv lélek - becsapva.

Léttől messze elszakad a
Digitális bürokrata.

Digitál valóba túrhat,
A szögletes is gurulhat.

Bizonytalan már a mérték,
A hülyeség lett az érték.

A Lét minden területén
Lubickolhat már a kretén.

A világra felleg tolul,
Józan ész - barlangba szorul.

Sárgul a juhar levele,
Hanyatlik az év is vele.

Novemberi köd-vakarcsok
Mögött születő Tél harsog.

Őszutó dér-könnye pereg,
Csípősebbek a reggelek.

Sárgul a juhar levele;
Minden árulás fekete.

Köhög a propaganda-tél,
Hazugságot csóvál a szél.

Perverz, halott tőzeghalom
Az épülő birodalom.

Sárgul a juhar levele;
Ősz a döntések ideje.

Ha bárkik bármit akarnak,
Megmaradunk-e magyarnak...

Ősz a döntések ideje;
Sárgul a juhar levele.

Én legyek püspök? – motyogta Márton – 
Méltatlan vagyok, erre Uram! 
Kardomat barbár vérébe mártom, 
lelkemnek üdve árnyba zuhan.

Bízzanak meg egy bűntelen lelket, 
aki a dolgát úgy végzi majd, 
koldusként böjtöl, álmot nem kerget, 
érdekből soha nem csinál bajt.

Ludam óljában most elrejtőzöm, 
amíg ott bent a konvent zabál, 
vén a bizottság, keresni győzzön, 
napestig engem meg se talál.

Sokáig tűrték rút porát a nyárnak,

ma tarka gálaöltözetben állnak.

Míg jő a vén zenész, a társaság kivár,

de végre érkezik, nyakán gitár.

Tudott dolog talán, az ősz s a bú rokon,

a dal zokogva peng a húrokon.

E halk zenére sírva így mulatnak,

megadva módját minden mozdulatnak,

akár ha börtön árva foglya vár csodát:

kegyelmet, égi fényt s az otthonát.

Nekem az erdélyi magyar honfitársam.
Van annyira magyar, mint én vagyok,
Sokszor még magyarabb.
Nekem hétköznap,
Szülői örökség,
Neki: Valami más..
Bátor és szent
Kockázatvállalás.

Nekem az erdélyi magyar honfitársam,
Akármit béget szégyen-birka nyáj,
Románozzon a nyegle naplopó,
A pénzbohóc,
A hazaáruló,
Sohasem fogom megtagadni őket.

Nekem az erdélyi magyar honfitársam.
Területrablás nem teszi románná
Azt, aki lelkében magyar marad.

Nekem az erdélyi magyar honfitársam,

Múlt tócsáit kerülgetve,
Jövő-hitre vetemedve...

Nemlét gőze fölött győzve,
Jelen füstjét letüdőzve...

Hétköznapok hátán élve,
Jót keresve,
Jót remélve..

Soha el nem keseredve,
Múlt tócsáit kerülgetve...

Az ősz lassan télbe réved,
új ruhát ölt a természet.
Álomszépet, hófehéret,
leple alatt alszik mélyen.

Altatódalt szél fuvoláz,
nem olvas ő soha kottát.
Néha, ha kell, ügyes szobrász,
hópelyhekből oltárt formáz.

Zúzmaraszőtt csipkefátyol
hull a fákra, jő Karácsony.
A Szeretet mindent átfon,
földre tekint a Menny áldón.

Idő útján óra ketyeg,
gyorsan múlnak röpke percek.
Homokórán Ó lepereg,
új csizmába lép a reggel.

Akkumulátor-csere után
A motor pörög,
Holnap reggel végre megint
Kocsiba ülök.

Isten veletek, hajnali
Emberdús buszok,
Munkába járni újra az
Opellel fogok!

Őszi lombon, széldorombon 
bágyadt zenész muzsikál, 
már a pók is pamuthont fon, 
fánk, a puszpáng, borzolt pompon, 
kertünkre a bú szitál.

Nyara után epekedve 
a fáradt Nap szirma hull. 
Bent hervad az ember kedve, 
mordan fordul, mint a medve, 
míg a világ kint fakul.

Vége az akkumulátornak,
Felzabálta a hideg,
Reggel megint nézem, hogy a
Bumlibusz hol tekereg...

Fekete betli. Ellenem
Még az Isten sem fogad;
Tudja, mennyire gyűlölöm
Én az ilyen napokat...

Az Idő mocsaras partján
Leskelődik a toportyán.

Ha jönnek a nehéz évek,
Vérszomja is újra éled.

Ha kétség és viszály jönne,
Jóllakna az idők szörnye.

Az Idő mocsaras partján
Tanyázik a profán sárkány.

Csüggedés árnyékába száll,
Reményt és hiteket zabál.

Hitünkből nem engedünk,
Fut tovább az idő velünk.

Fut hajónk az Élet-portyán
Az Idő mocsaras partján...