Blogok

Kinyitott a virágboltos.

Üzlet elé kipakolt

száz virág üde színfoltot

hozva lágyan illatolt.

Út betonján, centis résből

pompázatos virág nőtt,

kutyatejek poros szélről

bámulják a királynőt.

Lilasága irigységre

készteti a gazokat;

lándzsás utifű, meténg se

barátkozna túl sokat…

Szirma bársonyát fitymálja

egy csapatnyi százszorszép,

súgnak-búgnak: „Út virága

tán, afféle vándor nép?”

Tyúkhúr fölzeng:”Mondd, mifajta

Míg az évek gyorsulnak,
én annál lassúbb vagyok;
bambulnak fejemben a
veszteglő gondolatok.

Álldogálnak kicsit, hogy
teltebb ízzel menjenek;
időnként mosolyognak,
velem néha cserfesek.

Aztán, ha mécses gyullad,
s homályt hasít agyvasút,
szikrát szóró sínek közt
elsodor pár szemtanút.

Mozgolódnak "utasok"
tán kik éppen leszállnak;
távoztukban érkezők...
pár kisiklást rám-szánnak.

Nem is tudom, mi volna,
ha meghalna értelmem;
testem üres vackában
...aszalódnék értetlen.

SZÁZHATVANHETEDIK RÉSZ

Hogy is hangzott a kérdés?

v     A költő lehet felelőtlen, de a társadalomnak el kell tartania, és csodálnia kell őt?

Egyértelmű és nagyon határozott „nem” a felelet. Nem. A költő semmiképpen sem lehet felelőtlen. A felelőtlen költő – nem költő.

Csak kis kék virág vagyok itt lent a fűben,
sokáig vártam, hogy valaki megérintsen.
Csendben vártam sorsomat a rózsafák között,
mígnem kék szirmaimra az ősz költözött.

Ötven év felett vagyok,

Nem számít a látszat,

Festett szivárvány nekem már

Végzetet nem játszhat.

Kenyerem javát eszem,

Magam lábán állok,

Tekintélyre, kánonokra

Régen fittyet hányok.

Nyüzsögjenek a sznobok,

A divat-modernek,

Műanyag művész-allűrök

Úgyse érdekelnek.

Ötven év felett vagyok,

Még bennem a lélek,

Élek, hogyha még élhetek,

De halni se félek.

Elloptad a Napot,
amikor aludtam
és rám terítetted
oly felszabadultan,

hogy kikelt lelkemben
minden érzés-magzat.
Felsírt sok kisbabám,
karod immár tarthat...

ezernyi szerelmet...
ezernyi nyugalmat.

(2015. március)

Harsogó Tavaszban

Mosolyog az ég,

Újra lendül a csikorgó

Vén világkerék.

Virágpompa hátán

Lovagol a szél,

Fenn az égen álmodozó

Öröm mendegél.

Menekülő téllel

Tűnik el a lom;

Isten arcán újra felragyog

Az Irgalom.

Harsogó Tavaszban

Fényes sejtelem:

Sose múlik el a világból

A Szerelem.

Dalolni szeretnék, zenekart vezetni...
minden ember jöjjön, ki sorsát vezekli.
Álljunk szépen sorba, lökdösődés nélkül;
gyertek ide, gyertek, a szólam élénkül.

Hangosan nótázzunk, tüdőnk kitágítva...
maradjon hát otthon, ki tervünk hárítja.
Hadd repedjen széjjel Világ dobhártyája;
hallja meg, csak hallja, mivé lett "báránya".

.....

Pillants le égbolt és láss rög közül, te föld!
Sokan vagyunk, ugye? Talán a félsz betört?
Pedig ez még csendes, nyelvünk sem vipera.
Eddig a nyitány szólt...most jön az Opera!

               Mindennél drágább kincs az élet,

bűn miatt  zárult bár az Éden.

Az ember – lett a Föld vándora –

jövőnek, hite a záloga.

Hinni – Ki érte élt és meghalt –

sziklasír mélyén Ő nem maradt.

Feltámadt! Ma is él győztesen -

bűn, halál - benne erőtelen.

Él ma is, holnap is, lesz virulása,

míg csak a vén kövek állnak időt.

Friss tavasz-illatu nap-pirulásra

ezre muskátlinak újra kinőtt.

Zengi az élet a ferde kis utcák,

méla sikátorok zsúrja közül:

Élni! Remélni! Megélni a múltját,

tódul a nép ide, múltnak örül.

Földi vagy égi a kőbe bevésett

isten, aki letekintve figyel

tér közepén, vagy a templomi résben,

ártani képtelen, ám irigyel.

Múlnak az életek, áll ma a márvány,

régi dicső korok bronza kopik.

Néha a színész írja át a darabot.

Egressy Gábor a nagy idők kiválósága volt, előbb vándorszínész, majd a Nemzeti Színház hőskorának egyik leghíresebb tagja. A szabadságharcban honvédtisztként harcolt.

Egressy a nagyon öntudatos színészek közé tartozott, és erről néha meglepő szituációkban tett tanúbizonyságot.

Egy akkor népszerű darabban, Augier - Az arcátlanok című vígjátékában egy büszke és fennhéjázó márki szerepét osztották rá. Az első olvasópróbán a kollégája – szerepe szerint – dühösen rárivallt:

- Én önt, márki, ezennel arcon ütöm!

Mysty Kata: Szárnyadra veszel

Szívemen mulat a könnyű képzelet....
lebegő árnyként, mint szálló szökevény.
Szárnyadra veszel, és suhansz messzeség
erdején velem, gondolatsebesen.

Tavasz kell, nem hidege a télnek,
Nap kell nekem, ereje a fénynek.
Még kellene szemed égszinkékje,
erős kezed bársony érintése.