Blogok

Az a sok ölelés, mit nem öleltünk el...
és azok a csókok, mik ajkon maradtak,
a szavak, a bókok, mind belénk-apadnak,
ha zsugorin bánunk önnön érzésünkkel.

Bent ringatjuk mélyen, leplezve cipeljük,
szűk lélek-markunkkal kívülre nem adunk;
és ha másunk nincs is, ez egyetlen javunk,
még akkor sem adunk; telve daccal fejünk,

kitartunk ellenünk. Szívünkben dúl a harc,
hisz Ő mást szeretne. Nagyságot mutatni,
érzékenységet, mely sosem álszent, talmi...
szellemtűz-lobogást; lengjen vörös, narancs

Mysty Kata
Szívem a szívedért...
 
Nehéz várni rád. - A részed vagyok már.
Senkié másé, - elemeddé váltam!
Mindennapi vak és részeges vágyban...
Alázat hajtja még az érzés malmát,
Újabb kihívás, - a lét féke vigyáz!
Megálljt parancsol a szívnyugtalanság.

Ételemnek íze maradsz, - a sója!
Mintha senkivel sem lennék már jóban?!

Barát, ellenség? Hiába jó szomszéd,
kedvvel köszöntve sem ízlik a beszéd.
Mogorvaságom bántó, mily szokatlan,
Mint felemésztő és fortyogó katlan.

– Kicsi ez a világ kettőnknek – szólt Káin –
tudom, hogy az Isten csakis egyet szeret.
Nyájadnak nincs helye e mező lankáin,
hisz a Jordán itt ad vetésemre eret!

Ábelt biz gyötörte ez a lelki csörte,
amit atyjafia olyan gyakran fölvet:
néha letaposta, máskor összetörte

Zeng a Tavasz,

Tűz a Nap,

Testesül az álom;

Nyári Jövő duruzsol már

Ezernyi virágon.

Éled a Hit,

Kék az ég,

Mosolyog a Béke,

Önbizalom a világnak,

S az Embernek éke.

Kacag a szél,

Zöld a fű,

Virágok dalolnak,

A pirosló hajnalokból

Integet a Holnap.

Hangtalan, színtelen, illattalan
- tavaszomon csontig bevert szögek,

Egy jelenlegi, kazalnyi díjjal rendelkező kanonizált költőnagyság néhány évvel ezelőtt megállt a Veres Pálné utca 36. előtt. Elnézegette Vitkovics Mihály szép emléktábláját.

- Látod? – kérdezte az ismerősét.

- Mi benne az érdekes?

- Vitkovics Mihály. Sokkal jelentősebb vagyok nála. Vajon az én házamon lesz tábla, ha meghalok?

- Lesz!

- Ugye, ugye. És mit írnak majd rá?

- Szoba kiadó!

Ahogy fatörzsből az ág, ágból a levél,
úgy nő szívemből a vers, mely Téged elér.
Tán virágot is nevel, s bársonyos-finom
érintése lelkeden lepkeszárnyszirom.

S mert ez mind rejtett tudás, titkos üzenet,
szívem sem értheti meg, csak a kikelet,
miképpen nő úgy a vers, mely Téged elér,
ahogy fatörzsből az ág, ágból a levél.

Tavaszi fák virágsátra

Szegélyezi az utat,

A lelkünkben újjáéled

Az Élet,

S a Feladat.

Vidám szellők portyázgatnak

Ébredező utakon,

Kitartásért, helytállásért

Szerelem

A jutalom.

Magához tért az öreg Nap,

Sugarait ontja már,

Aki ilyen szép tavaszban

Élni nem szeret:

Szamár.

Tavaszi fák virágsátra

Enyhe szélbe bólogat,

Lelkesedést követel már

Az Élet,

S a Feladat.

– Ádám, te a fáról megetted az almát!
Tiltottam, óvtalak, de mégis megtetted…
Elorozni vágytad a tudás hatalmát,
most előlem bujkálsz, bűnödet takarnád –,
légy hát magad ura vállalva e tetted!

Meghőkölt az ember. Szabad volt azelőtt,
mint az erdőn a vad, boldog és gondtalan.

SZÁZHATVANÖTÖDIK RÉSZ

Én úgy siettem, mint aki vallja,

hogy vissza többé nem jöhet.

Szelek szárnyain viharnak malma

őrölt. Igába halt szövet...

Nem akartam a mesék igazát.

Édes szavakból font pofon

lett útitársam, s mint rossz citerát

pengetett, de nem átkozom.

Mert úgy jöttem, égre nyílt sebekkel

vissza tehozzád, sóvár szemekkel,

mint a tékozló gyermeked.

Mert lelkem lombján új élet dalol,

megtalált kincs, mit szívem átkarol.

Szomjazom, add a serleget!

Hideg szélben  gólyahang,

Tétován szól a harang.

Mélabúnk negyven arasz,

Késlekedik a Tavasz.

Hallja a Nap a szelet,

S hideg kézzel integet.

Hideg szélben gólyahang,

Pöröl érdem meg a rang.

Komor szellő méreget

Kultúr-skizofréneket.

Nyegle reménytelenek

Raja díjjal enyeleg.

Hideg szélben gólyahang,

Bajra vágyik a bitang.

Misét játszik a duda,

Bölcset oktat a buta.

Csalánt újít a berek,

Belefagysz majd egyszer az időbe,
mint rovar a holt borostyánkőbe.
Csak egy jött-ment voltál? Netán szultán?

Ha sokára, több ezer év múltán
digitális csodadoktor vizsgál,
ráhibázik…, vagy nem is kapizsgál.

Leltári szám leszel, kódolt adat,

Fagyban dideregnek a zsenge rügyek,

hópelyhet sodor a vad, dermesztő, szél.

Április egén bús, zord felhők gyűlnek,

nyílj végre szép tavasz, fellegűző fény!

Öltsd fel magadra a színek varázsát,

melyben felhangzik víg öröm, kacagás!

Az ébredő élet reménysugárzás,

áraszd a világra mámorillatát!.

Schvalm Rózsa

 (2015-04-08)

HARMINCÖTÖDIK RÉSZ

A pécsi bég 1555. december huszadikán írott levelét a kanizsai katonák egy portyája elfogta. Parancsot tartalmazott a török főtisztek számára, hogy minél hamarabb végezzenek a Dél-Dunántúl meghódításával.

A levélben foglaltak megismerése fokozta a kanizsaiak és a szigetváriak éberségét.

Ismét meg kell állnom egy pillanatra.