SZÁZHUSZONHATODIK RÉSZ
Van, mikor jó a csend, máskor kiáltani kell,
falat építeni soha nem szabad,
tárd ki az ajtód, meglásd, bejön a fény,
ha engeded.
Ha sok rossz is ért, hinni kell a jóban,
hinni, hogy van még, ki őszintén szeret,
hidd el, hogy van, aki megfogja a kezed,
csak bízz!
Az éjszaka nem sötét, fénylenek csillagok,
a távolság közel hoz, a térben utazok,
ilyenkor érezd, hogy mindig veled vagyok,
ne félj!
Kezed nyújtod, és én megfogom,
adom neked mindenem, várd a holnapot,
nyújtom poharam, szomjadat oltom,
hát gyere!
Ami múlandó – zörög;
Csak az Igazság örök.
Véges e földi lét
Hintavers
Egyelőre mionden saját megjegyzés nélkül ide másolom az általam jelenleg késznek tekintett verset, de előfordulhat, hogy később nem a reagálásokban, hanem itt a fő szövegben teszek nélhány saját észrevételt.
Koltói piactér forgalmasabb sarkán
kőkemény korongot forgat meg a lánc.
Egy helyben tekerek pedálomat hajtván,
késélről sikong a szinkron szikratánc.
Táncolok magam is keskeny pengeélen,
mögöttem a tánckar: lábak erdeje.
Nem látom a fától, csak a hajtást érzem,
és egy törzsvevőm sem ágál ellene.
Gondterhelt a házas csiga:
a házasság mázas iga!
Az asszonynép mézes-mázas,
de csavaros, az már százas!
És biz ki is játszik velem,
a terhet már rég cipelem.
Ettől óvott mindig atyám,
mondván, rámegy ingem, gatyám.
ÖTVENEDIK RÉSZ
Nem szólít, nem vár, suhanna, de nem száll.
Eltörpült óriás. Szivárvány glóriás
fejének éke sörénye, tűz-lobogó -fényes.
Szemeinek zöldje, szerelemnek völgye...
Nem ölel, nem tárul, ajka nyíl', majd bezárul
szívével együtt. Helye, még ki sem hűlt,
kezemnek lágya bőrét kívánva, pelyheket szikráz.
Merengő kétely: talán van még hely
szívében. Csak egy kis zeg-zug, mely óvna!
De nem tud. Mert veszni hagytuk inkább...
Szívből üdvözlök minden kedves (korábbi és újabb) kollégát. Engedelmetekkel itt és most megkezdek egy három részes sorozatot, az alábbi szakaszokkal:
1/3: Prózai vázlat egy későbbi, szigorúan kötött formájú vershez
2/3: A kész(nek tekintett) vers szövege a fenti vázlat alapján
3/3: Ön-kritika, vagyis műelemzés, mind a vázlat, mind a kész vers alapján.
Kezdem is az 1/3 szakasszal. Szabad asszociációs gyakorlatként papírra vetettem egy vázlatot, azzal, hogy a sikeresebb részleteket majd beépítem a végleges szövegbe. Ez a vázlat látható alább:
Csupán
Harminc év múlt el nyolcvannégy után;
Idén lesz száz éve, hogy kitört az első világháború. A “nagy háború” – ahogy sok helyen nevezik.
—-
Mysty Kata
Májusi dal
Zápor mosta földnek sara fényes,
Nyomában ragyog a nap, úgy éget.
Frissül folyó, hegyi patak szerte,
termékeny az élet benne telve...
Asztalodra terül, s téged kínál,
Olyan ez mintha mézet innál.
Május életünnepe van,
Szikráznak a kertek,
Szüret volt. Elbújtunk, te, meg én
a csűrbe, két vásott kisgyerek,
s éreztük, hogy titkok rejtekén
most nekünk hintenek
áldást az Istenek…
Csak kicsiny kék virág vagyok a fűben lenn,
sokáig vártam, hogy valaki megérintsen.
Csendben tűrtem sorsomat a rózsafák között,
mígnem kék szirmaimra az ősz költözött.
Illatot sem adott nekem a teremtő,
de reméltem, hogy egyszer még hozzám is eljő...
felemeli szomorú fejem a szerelem,
vége a nyárnak, s már dér ül a fejemen.
A méteres gazban nem talált rám senki,
kiszáradt a föld, a tél jön eltemetni.
Budapest, 2014. 02. 23.
A fülbesúgás volt elébb,
picinyke vétkek vallomása,
mégis, úgy pirultunk belé,
mint szűz angyalkák földi mása.
Karzatról dörgő szózatok
fázós-ijesztőn ránk dörögtek,
kezdtünk már eszmélni, mi rossz,
de a jóról se tudtunk többet.
Füzetnek kapcsa, emlékkönyv
lakatja zárta még magába,
s a szamárfül is kerek, gyöngy
betűket rejtett általába’.
És bakfissá nőtt a puttó,
mutáló kamasszá a másik,
idétlenek voltunk, suttyók,
a titkok súlya nőtt rogyásig.
Lehull a rőt levél, peregve hull,
akárha égi kertek álmodnának
halált; a semmibe borongva.
Az éji Föld is, súlyosan forogva
a csillagok között, magányba fúl.
E kéz is, és a többi; minden részben
a látható anyag hervad, elhull,
de mégis, ezt a fonnyadást az Úr
mi’ gyengéden ölelheté kezében…
(Szöllősi Dávid nyersfordítása alapján)
Rainer Maria Rilke:
Herbst
Die Blätter fallen, fallen wie von weit,
als welkten in den Himmeln ferne Gärten;
sie fallen mit verneinender Gebärde.