Blogok

„Aranyló kalászok, vérvörös pipacsok"
Derengő emlékek, idő-szűrt homályban,
talán gyermekként, most újra pöttöm vagyok
tenger mezőiben szálra-nőtt gabonáknak...
 
Harcoltam nagyra nőtt illatos dohánnyal.
Összekaristolt sok zöld tengerilevél
Barátságban voltam disznódagonyával
és szekérsaroglyában, madárlátta kenyér
 
volt néha ebédem. Hozzá marék papsajt,
ecetfa levele; az bizony savanyú!
Jóízű csőszdinnye szomjamon vigasztalt,
hogy a napnak vége ne legyen sanyarú...
 
Hazafelé tartva ingben, klottgatyában

Tavasz-feszültség zúg a fellegekben,

A csíra sarjad,

Tudom, hogy ide születtem,
s ide köt minden gondolat,
betege hiánynak lettem,
s magyarra formáz csontozat.
Hogy halottaim hazai
keresztek alatt nyugszanak,
s anyanyelvem az valami
csoda, ívébe hajlanak
sóhajok, szerelmes szavak.
S három szín szentül elkísér,
lobogónk a legszebb nekem.
S hogy odafönt sorsot ki mér?
Akárki. Magamra veszem.

"Tükörbe néztem mikor megláttam őt"
az áruház színes kirakatüvegében.
Mozdulni látszott sok méla báb,
még a szomorú bohóc is, állig feketében.
Intettek a kezek, s toporgott minden néma láb,
vérrel telítődtek meg alvó véredények.
Öröm futott át a napon szivárvány delelőben
selyempántlikaként ölelve körül a vén időt...
Jött Ő, s aranyhajával kötözte a napfényt
szemembe, kápráztatott el hajszálai között...
Tavasz volt. Napillatot sodort a szél, bizsergetőt.
Egy pillanatra tekintetével szemembe tévedt

Jönnöd kellett, sok volt a bűn,
és te mindent vállaltál;
keresztedről rájuk nézve
még atyádhoz fordultál -
 

bocsánatát kérted nekik,
hisz, mit tettek, nem tudták,
nem sejtették, hogy halálod
megváltás, nem megtorlás.

Így mosta le áldozatod
földi ember vétkeit,
szent sírodban begyógyultak
értük kapott sebeid.

Üdvösség titkában benne
kínszenvedés és halál,
ami felett, feltámadva,
te győzelmet arattál.

Sosemvolt időkből összeállt formák,
dimenziók örök tanui őshallgatagok.
Krisztusi esők könnylemosói, hordák
rejtekében, szomjoltó vízfacsarók.

Semmiből hirtelen lett országok,
mély völgyek, szirtek, tengerek,
széljárta felhők lebbennek szerte,
s már nem  tudom ,hogy hol járok...

Égi atlaszok! Beteljesült vágyak
hordozói!Teremtek, s míg a dolgok
egy új rendet kreálnak,míly boldog
a lelkem! Melengeti e világnak
tenger kékje, zöldje, s a víz,ha fodroz...

SZÁZHUSZONKETTEDIK RÉSZ 

A tradíció a kultúra talapzata, időbeli kiterjesztése, amelynek a birtokosa a nép.

Kilúgozott, munkás élet
félre tolva, és mivé lett
szép álma;
porosodó mindennapok
szürkítik el a holnapot
megállva;
és a fáradt nemzedéknek
tűrnie kell – mert még élnek -
a szitkot;
most a jövő vár, s a jelen
megtorpant, egy hibás jelen
kisiklott.

Élet harmata

Élet harmata hull a keresztről,

benne halál elveszti hatalmát.

Sötét fölött  a fény ereje győz,

ég, föld közt dönti bűn válaszfalát.

Csordogáló időcseppek, lelkünkben esnek.
Betemetnek, elvezetnek siheder korokba,
hol csengettyűs gödölyék gömbölyödnek, szem-forogva.
Fénylő zabot harapnak, ám ereje fogy a napnak...
Szürke hamufellegek összefognak, sátoroznak
fekete bíbor, fekete-bíbor bajt lehoznak...
 
Menekülni kéne. Cseppenj rám idő!
Szememet csukd merészen, világok között
tarts jelenben- jövőben, felerészben.
Ki az az őrült, aki múltba tart?
Semmiből sehová visz, eltűnik a part.
Csodafényes csillagcsikó, holdra kényes,

Mysty Kata
Hitet tegyetek!

A kérdések kérdését; - ismered!
"Miért hagytál el engem Istenem!?"
A bűntelen hal meg bűnösökért,
Önként megy halálba az Életért!
 
Zsenge kora virágzó barkaág,
szívében forró vére láva már.
Verejtékcseppje hűs, csurog rá,
csak az Atya érzi kínzó fájdalmát.
 
Értem és érted is Ő szenvedett,
Megváltó, hittel ki nem térhetett.
- Bűnt bűnre halmozók legyőztetek,
de a megbánásról hitet ti is tegyetek!

"Üzenem az otthoni hegyeknek"

még nem koptattam el elég bocskort!

Átvágok gerinceken, völgyeken,

őrizni a szépet, feledni, mi rossz volt...

Csendítek nappalokat szélparipák hátán,

tovatűnt szabadságom, valahol vársz rám?

Lejárom érted a lábamat térdig,

azt sem bánom, ha sebektől vérzik.

Ha csontom is gyulladt, hegesedik,

keselyűk szava fülembe élesedik.

Száraz homok a szemem és torkom,

szomjúságom könnyeimmel oltom.

Marjon, fájjon a lélek is,

Kimondhatatlan szavaim üldöznek,
feszülő tomporú, sötét agarak,
ha utolér egyszer, ugye nem öl meg
a féktelenné idomult akarat?

Mikor vállad csupasz gödrében zihál,
s csak Isten látja a holnapi utat,
milyen fény szitál rád, ezüst vagy opál,
hol hegyek érintik össze sarkukat.

Éhes öklébe gyűr a határtalan,
míg lépteidhez forrad a hallgatás,
nélküled illesztgetem, mi hátra van,
közelebb jöhetnél - meg ne lássa más;

ahogy sejtjeimre hullatja magát

Mysty Kata: Esti kép-játék

Fényfelhő szigete úszik,
éj tavába meg is fürdik,
Reggel jöttére esküszik,
szomjam, éhem újjá szüli.

Fénysziget a felhőn úszik,
tó tükrében éjjel virít,
lila köpenyt reá terít.
Csoda közelg, eljön megint...

Fényes felhősziget úszik át,
s megfürdik az éj taván,
Reggelt hoz friss színnel,
 nappali életízzel...