Blogok

Az óra pereg,

Az eső nagy cseppekben szemereg,

Hallgatnak az egek,

Áldozat közeleg.

A jövő ködös,

És minden kósza rémálom

Vörös.

A Jelen a sír szélén térdepel,

Világ-oltáron fekete lepel.

Globalizált rémlátomás;

Lesz-e

Harmadnapra

Feltámadás?

*

A Jelen?

Profán homok,

S a néma templomok,

Mint konok, önfejű optimizmusok,

Nyújtóznak tornyaikkal

Ég felé.

*

Gúny tárgya lett a Hit,

S az államok parancsolója

Könnyet ont, úgy oszlik szomorú,
mélázó szeméből a ború.
Villanó szikrákat vetve szét
veszejti maradék csepp eszét.

Paripa patájú pillanat
dübörög rongyfelhő-ing alatt.
Peregve pöröl a jégverés:
Szunnyadó Nagyvilág, ébredés!

Ó, itt fentről minden más!

Közelebb köröznek a varjak

Hűs szellővel szárnysuhogás,

már nem folyik vérem, ha marnak...

Ó, itt fentről minden más

sóhajom szélbe eresztem

Atyámhoz tartó vágyakozás,

de marasztal még keresztem...

Ó, itt fenn, már minden szép.

Testemben könnyű a lélek.

Véres a föld és könnyben az ég

 Jó atyám, ma hazatérek...

Álmodom ébren. Nézz rám és jöjj Oltalom Anyja!

Reszket a vérem,  fájdalom az, ha a lelkem a rabja

minden csábos szónak, s bízom még a mesékben.

Bár tudom azt, hogy csalnak az álmok, más a valóság.

Könnyből nőtt tenger, mely lelkemet úgy feszitette.

Átkot is ontana nyelvem,hozzá "hólyagos áldást",

rontani bűbájt, élni a széppel, minden időben.

Jóság. Szép szó. Fény,a reményhez,s így, utat adva

nyílt vizü érben jusson a szívhez,s tettre foganjon...

Valamilyen diplomáciai küldöttség tagjaként londonba érkezett egy többször megkoszorúzott francia poéta. Arisztokraták divatos kedvence volt, ma már kutya se emlékszik a nevére.

Én divatból semmit nem írok rólad,
de múzsája vagy még a költőnek,
fényverseket hagytál, szóval izzókat,
babérkoszorúja van bölcsődnek.

Te utánad ejtőznek még a szavak,
verseid glóriás kurtizánok,
volt benned valami nagyszerű vacak,
mert így születnek költő-titánok.

Érlelt a sorsod, és mézzel mérgezett,

Mysty Kata
Választás után
 
A sértettek lajstrommal
üzengetnek
helyesen.
"Aki dolgozik, véthet is
hibákat
rendesen..."
Imádkozásra ösztönöznek,
- kétségtelen -
Megfogadjuk majd mindezeket:
Megígérjük
ösztönösen,
De azt kérjük viszont; tegyétek
majd egyben
magatokat is rendbe'
Így lesz csak ügyünk
rendben!
Így lesz, aki húzza,
és lesz, aki meg'tolja
a szekeret!

Téged látlak, míg a világot nézem,
fátyol sem maradt, ami eltakarhat,
szemednek fénye ma olyan tünékeny,
mint a fűszálakon tetszelgő harmat.

Mintha messzebb lennél, vagy magasabban,
betakarnálak -  csak félig érlek el,
mikor ölelsz, rajtam a tél is paplan,
s a zörgő csontú halál letérdepel.

A Napot, mely ujjaink között lapul,
homlokod barázdáiba csókolom,
egymásnak maradtunk cicomátlanul,
te az egyik, én a másik oldalon.

Utánam ne maradjon bánat, se bűn,
én így akarlak szeretni, egyszerűn.

(Lustafalvi Tóbiás
lustasága óriás.
Éhes, de ha jóllakott,
alszik rá egy jó nagyot.)

Te rá se ránts, de kurva rossz,
hogy ellep itt a durva kosz!
Kiég a kert, ha nő a gyom;
sivár ugar, de borzalom!

Szent folyóhoz ment le az a legszebb asszony
Korsótlan kupátlan, vízből hogy merítsen.
Nem bolondult ő meg; tiszta szíve lelke!
Tenyerén a víz,-gyöngyként forog, úgy terelte
hites ura elé, minden nappal-este
szomját eloltani, szerelmét vallani...

Mysty Kata
Szeresd a verset...
 
Szeresd a verset
legyen az imád,
legyen mindenkor
aki segíthet,
egy jó barát.
Hangulathoz valót,
válassz, vele akár
talpra is állhatsz.
Észre se veszed,
a lelked már tüzel,
Dalra is fakadsz,
S Pegazusod majd
veled nyargal...
Sőt látóvá lehetsz,
ne késlekedj,
a lant lesz
majd fegyvered!

SZÁZHUSZONEGYEDIK RÉSZ

Vége van egy fárasztó, hosszú napnak: a csendben
megpihenő szív most újra a múltban jár.
Halkan dobban, fájdalmában rejti magány, míg
lassan megfojtja vastagodó kérge.

Azúrja kéklik című versem kissé átdolgozva:

Szürke égből,

Szürkeségből