Blogok

A fény játéka, mely élettükrében
megmutat, csalfaság,
S e képpel, tudva csalod meg

H.Gábor Erzsébet

Óarany lepledet

Óarany lepledet borítsd rám drága ősz!

Hazudd, hogy szép vagyok, hazudd, hogy itt maradsz,

hadd higgyem el neked, jön még rám víg tavasz,

fess nekem kék eget, szeresd e gyáva nőt!

Ringass el, vigasztalj, ne engedj innen el,

úgy félek, rettegek - jön a tél, elrabol,

elmúlás szilánkja halálra kaszabol,

ígérd, hogy örökre, örökre itt leszel!

Fessél rám, nem bánom; rézkarcos ráncokat,

Túl vagyon már régen az életem delén,
szeszélyes volt sorsom, hol könnyebb, hol kemény.
Hittem én a jóban naiv-ártatlanul,

Kilencvennyolcadik rész

Az igazi, valóban kibékíthetetlen ellentét az erkölcsi világrend elfogadása és elutasítása közt feszül. Itt nem lehetséges kompromisszum.

Most természetesen ennek elsősorban nem a gazdasági vagy politikai vetülete érdekel, de a különböző dimenziók olyan mértékben fonódtak össze, hogy nehéz lesz ezeket megkerülni.

A legérdekesebb és a számunkra egyik legfontosabb antinómia globális és lokális szembenállása.

Őszi szél

Bolyong az őszi szél a fák között,

hegedű húrján bús a nótája.

Ágaktól a lomb könnyezve köszön,

hulló levelek búcsú románca.

Életem fája is őszbe hajolt,

H.Gábor Erzsébet

Drága hazám

Nézem a tájat. Dúlja a szívem, s hajtja egy érzés;

úgy dübörög, ver, majd kiesik, már fáj ez a szépség.

Hegy tetején, dús, erdei kert ad hűs menedéket, s

nyúlik az égig. Lombkoronákon rezzen az élet,

hajnali harmat csillog a fákon, s ébred az ég is.

Fényragyogását, Nap sugarában gyűjti a fétis.

Állok a parton, s látva a víznek bősz heve-sodrát,

tudva: a hullám dús erejében hordja a sorsát,

Nehéz, lompos bánat-cseppek

Csobbanva zörögnek,

Homályba zárt régi múltak

Jövőt könyörögnek.

——-

Hull az eső,

Egyre hull,

Zakatol a felhő,

Mihelyt a jelenbe lép,

A jövő is felnő.

—-

Püffedt, ólmos, nehéz ködök

Csendesen zörögnek,

Múltban született remények

Fázva ücsörögnek.

——

Hull  az  eső,

Egyre hull,

Megpuhul a kéreg;

Propaganda-hangzavarban

Némul el a lényeg.

—–

Öltögeti a jelen is

A rossz ködgubákat,

Mr. Hardy széke
egyszerű, szép remek.
A víz nem korrodálja,
a széltől nem remeg.
A széltől nem remeg.

Időtlen áll a kertben,
vonzza az árnyakat.
Csak kék festéke pattog,
fakul az árnyalat.
Fakul az árnyalat.

De nemes ívén, báján
nem fognak kor-szelek.
Mert Mr. Hardy széke
a tiszta képzelet.
A tiszta képzelet.

Thomas Hardy (1840- 1928, nagy angol költő): A kerti szék c. verse ihlette.

Melankolikus sorozatbabák pecséttel

karjukon, csak unottan ásítoznak.

Már megint egy újabb "jó nap"...

Elvert gyerek kisírt könyörgéssel

rám mutat: "Ez a lánybaba  beszédes.

Szeméből látom, megleszünk egymással."

Engem válassz, csendes vagyok.

Nem sírok, igényeim sincsenek.

Ken és Barbie? Szép társaság!

Elfuserált seggfejek...

Csak ülök naphosszat ahová teszel.

XXI. rész

Zrínyi úgy ment-e vadászni 1664. november 18-án, mintha háborúba menne?

Erre a kérdésre Bethlen Miklós ilyen választ ad:

„Õ maga levetvén a nagy bõ csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott”

A bő csizma illik a hadi ruházathoz, a telkes bocskor talán kevésbé. Arról azonban, hogy a hadjáratok során Zrínyi hogyan öltözködött, több korabeli metszet is van. Vegyük ezeket szemügyre.

Lássuk az elsőt:

http://www.cultiris.com/kepek/adatlap/13451

Utam véges

Utam véges, idő korlátja zárja.
Évtizedek sora gyűlik mögöttem,
előre tekintek, soha nem hátra.
Reménység csillaga ragyog fölöttem.

Hit lángját felszítja, táplálja bennem,
megvilágítja az élet értelmét.
Titkai tárulnak a végtelennek,
lelkemből elűzi halál félelmét.

Hitem hogyha szilárd, kísér a sírig,
csak porsátram sorsa lesz az enyészet.
Ismerem az ajtót, út végén nyílik,
aki mindvégig hű marad, beléphet.

Schvalm Rózsa

H.Gábor Erzsébet

Rozsdaszín kabátba

Rozsdaszín kabátba bújt az ősz,

gallérját feltűrve érkezett,

sunnyogva, mint aki vétkezett,

s bősz heve reggelre újranőtt.

Szélvész, a barátja, bút hozott,

s szomorú, borongós felleget,

szeretni muszájból nem lehet,

a szívben a vágy csak kujtorog.

Ostorzó’ esőben régi fák,

lombjukat siratva hajlanak,

a levelek mélyen alszanak,

mint avarba ájult, szép imák.

Drága Feleségem,

Nekem vagy teremtve…

Vagyok-e én olyan jó férj,

Amilyen asszony Te?

——

Őszi alkonyatok

Bölcsessége véli:

Amíg Te megmaradsz nekem,

Mindig jó lesz élni.

——-

Régi, hosszú évek

Kovácsoltak össze;

Egy napon beléptél hozzám,

S Veled a Szerencse.

—–

Isten szeme rajtunk,

Áldás földön-égen;

Csendesek az őszi napok,

Drága Feleségem.

A szerelem valami furcsa, kúszó fájdalom,

mely lelkedbe férkőzik, virágporos szárnyakon. 

Szíved templomában bolyong, vergődik vészesen, 

s minden pillanat-dobbanástól borzong végzeted. 

Múltamból tehozzád futok, könnyed álmokat szősz,

sziromágyon ölellek , s körénk lopózik az ősz.

Foglyom e pillanat, könnyes szemedben csillanás, 

varázslatos lényed csupán múló lét-villanás. 

Baktatok, tócsákban hunyorgó csillagok között,