Piros az ég alja.
Egy felhő fehér még.
Zöldellő fűzgallyak
Játéka olyan szép.
Piroslik orcám is,
Ám lelkem falfehér.
Zöld hegyek ormát is
Eléri már a tél.
Nincs hideg. Nem fázom.
Sőt, most jött még a nyár.
Ünneped, Drága Hon!
Ez a nap nem lesz már.
Sötét az ég alja.
Felhőtlen is már rég.
Letörött fűzgallyak
Mindenütt, szanaszét.
Október az ősznek májusa,
tobzódó színpompa mágusa.
Piruló szépasszony-levelek
fényfoltos pamlagán heverek.
Csélcsap szél búgását hallgatom,
Verőfényes októberben
Szombat délután
Megpihen a fürge szellő
A vén körtefán.
—–
Bár a reggel csikorgóan
Őszi, reszketeg,
Zöldellnek az udvaron a
Nyári díszletek.
—–
Verőfényes októberben
Messze még a tél,
Örülhet az ember lelke,
Midőn hazatér.
—–
Szombati mosolymámorban
Szép a délelőtt;
Napsugarak hada áll őrt
A jelen fölött.
——
Verőfényes októberben
Könnyed a derű,
Még akkor is, ha odakint
Minden keserű.
——
Mysty Kata
Fűzfa alatt
Fűzfa alatt
időm halad,
nem mozdulok,
szívem faggat.
Fűzfa alatt
lépek, fények
indulnak
el égnek.
Fűzfa alatt
várok, hajnal
ébreszt fel,
lehúz haraszt.
Fűz lombja
sűrű lepel,
orrlógató
élet-teher.
Játszom. Sorsom a tétem.
Élhetem féktelen énem.
Mindig elveszek tőled
súlyos percnyi-időket.
Bennük száz csoda-emlék.
Ne siess, ne rohanj el még!
Érzed? Mily bűvölő ez a szépség!
Hová mentek ifjak?
Itthon hagytok minket?
Milyen helyre hívtak?
Vajon hová visznek?
Maradjatok itthon!
Maradjatok! Kérlek!
Itt az egyetlen Hon
A világban Néktek.
Ne menjetek innen!
Nem mehettek messze!
Honfi, hogyha nincsen,
Ország vajon lesz-e?
Maradjatok itthon!
Ki magyar, itt legyen!
Nem élhettek máshol.
Nem! Ilyen szép helyen.
Kilencvenhetedik rész
A szükségszerűség elve az életnek egyfajta fordított, természetellenes szemléletéből adódik. A szükségszerűség – halálközpontú világnézet.
Nehogy azt gondoljuk róla, hogy a szükségszerűség elve különösebben „modern” volna, vagy azt, hogy bármiféle „fejlődés” hozhatta létre. Ez csak a látszat, a kanonizált látszat, a kánon által ránk kényszeríteni akart világlátás. Ha az életet a halál oldaláról próbáljuk értelmezni, „szükségszerűen” jutunk el a szükségszerűség gondolatához.
H.Gábor Erzsébet
Tombolt a nyár
Tombolt a nyár, a vére forrt,
feszített még, de vége volt.
Kapu mögé bújt sok csoda,
diákkor drága otthona.
Szabadság édes íze jött,
repkedtünk ég és föld között,
mint láncát vesztett gályarab,
kit őrült láza szárnyra kap.
Farkasétvággyal, vad-mohón,
életet faltunk habzsolón,
aztán mindennek vége lett,
köddé foszlott az élvezet.
Múltak az évek csendesen,
Ötven felett minden Élet
Októberbe fordul,
Jövő-hitek csendesednek,
S halál gyomra kordul.
——-
Sajognak az eresztékek
Odafent az égen,
Nem oly virgonc már a vén Nap,
Mint valaha régen.
—–
Viszont talán ezerszer is
Több és jobb a munka,
Ötven felett a lustaság
Nem üt a hasunkra.
—-
Az örök Szerelem tüze
Eljut minden szóba,
Ötven felett kéken vált át
Más dimenzióba.
—-
Vénülve baktat az Idő,
Térde felcsikordul,
Ötven felett minden Élet
Jártam fényszinü tangót, boldog szívbe nyilallót
pillém langy szelek hátán, játszik ő vele,s vár rám
Szárnya éj feketében, repdes rét mezejében.
Árván zöldül a pitypang, szólal nád-zene síp hang
Minden percben köztünk ülnek,
és felszállnak, ha felszállunk.
Szilvakékül a szürkület,
mégis szellemet találunk.
A sajátom jó, nincs harag,
megférünk, mert bennem elfér
– de mit nem adnék néhanap
emelkedettebb szellemér’!
Ha elutaznék, követne.
Hűn ragaszkodik énhozzám,
s mintha óváros - kövekhez
súg - búgását is hallanám;
hogy cserél eszmét szellemem,
s az ódon helyek rejtekén
megbúvó csipke, szelemen,
csészekürt, vagy a rejtett lény…
XX. Rész
Ez is kiderül Magliani meséjéből. Illetve „Zrínyi utolsó szavaiból”.
Nézzük meg közelebbről:
„Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”
Fentebb említettem, hogy eredetileg Magliani talán úgy tervezte, hogy Zrínyi utolsó szavai csupán a vadkanról fognak szólni, ahogy ennek a hosszú replikának az első tagmondata. Tehát így:
„„Rútul bánék vélem a disznó”
Ezüstfenyők suttogását hallgatom,
a múlt emléke csendesen rám szitál.
Simogat mézízű éjszakánk heve,
nélküled szekrényem is vádlóan kong.
Lelkem csontsivatagában bolyongok,
üldöz a félelem, mély barázdákat
szánt szívem kopár, szikes lejtőibe.
Képed hiába szorongatom, mint gyűrt
amulettet, s nincs miért őriznem.
Jött az egy szál asszony, homlokán a csillag,
szemében gyöngyökkel, holdfényöleléssel.
Föld porát tapodta, szikrát szított lába,
sok porontyot rugdalt pokol pitvarába.
Jött szikla szándékkal, hittel-akarattal,
elbánni a Vénnel, patás ebfajzattal...
Tályogos a Nap is, rontás feszül testén,
irgalmat nem kegyel, fenekedik bestén.
H.Gábor Erzsébet
Mézlik a szőlő
Mézlik a szőlő, dús leve áldás, gazdag az őszünk.
Nap sugarától fénylik a táj - már széled a felhő -
csókja cirókál, élvezi lágyát, issza a bőrünk.
Tudtuk, a dolgos, víg szüret áldott ünnepe eljő.
Szorgos a jónép, csurran a must, még szomjas a hordó,
árad az érzés, szárnyal a dallal, szél viszi hátán.
Hála a szívben, csobban a lé, hűs bársonya oly jó,
boldog az ember, lelke kigyúl, most nem hat az ármány.
Megszállt a vén nátha-sátán,
Úszom a nyűgösség hátán.
—–
Hétköznapi magán-pokol,
Az egész világ fuldokol.
—-
Torokfájós, nyamvadt reggel,
Felhő küzd sötét egekkel.
——-
Kopnak a zsebkendő-bércek,
Köhög a Hold, a köd félszeg.
——–
Egy csökött elméjű fazon.
Pöröl velem fent a buszon.
—-
Talán erőszakos vagyok,
S ahol kell,
Az is maradok.
——
A torz, nyálkás fejű nátha
Rücskös szája folyton tátva.
—–
Hűvös-napos őszi kétség,
H.Gábor Erzsébet
Édenkertünk
Illatszőlő, bársony őszbarack,
Édenkertünk bőségasztalán,
szüret múlik, s lugas sorfalán
gyümölcsfosztott, árva tő marad.
Rámtapasztva édes vágyadat,
csókunk íze nektárt ünnepel,
ajkam lágya, mint a tűz felel,
óborrá forr vérem általad.
Pihét perzsel láva lehelet,
mi szelíd, most vaddá mámorul,
a szerelem önző álnok úr,
józan részeg senki nem lehet.
Kéjtengerbe fúlva jóllakunk -