Koromszínű fellegek
Borítják az egeket;
Tán nem halljuk,
Ha Isten szól,
S ezért nincsen
Felelet.
—–
Fellegszínű őszi nap,
Kárognak a madarak;
Holt-volt Nyárnak
A vén Idő
Sír-obeliszket
Farag.
—–
Koromszínű fellegek
Szállták meg az egeket;
Kapzsi jelen
Pénzre tátott
Világ-jövőt
Emleget.
—–
Hallgatag felhő-sorok,
Távolban köd vigyorog;
Globalizált
Rossz hatalmak
Öltönyös gyomra
Korog.
——-
Szemének íriszébe nézve a múlt dalol,
munkás évek gördülnek le a hegyoldalon.
Gyermeki kacaj csendül a régi ház mögül,
apai lelkét a szeretet lengi körül.
Fáradt testben, égő szívvel kedvesét nézi,
közös boldogságukat vidáman idézi.
Gyorsan pergő életfilmje lassacskán megáll,
életünk rendezőjével a mennyekbe száll.
Hat évtized igazolja múltamat,
nem érdekelt, mi lapul a pult alatt.
Ha csak tudtam, elkerültem én a bajt,
remélve, hogy ami letört, újrahajt.
Kacagva messze szállt a nyár,
helyére hűvös költözött,
mélyült a bánat árka már,
fakóvá, bússá vált a táj,
az évszak gyászba öltözött.
Siratva sorsát állt az ősz,
vágyait vad szél fújta szét,
fentről egy tündér látta őt,
hatalmas, színes szárnya nőtt,
s csodákat tenni útra kélt.
Szánta az árvát már nagyon,
szárnytollán, lángló’színt hozott,
aranyport szórt rá gazdagon,
ünneppé vált az alkalom,
sötétbe napfényt így lopott.
Pompába bújva állt az ősz,
Nem tudtak az angyalok könnyeket ejteni.
Leomoltak a menny-biztos menedékek,
szárnyak nélküli kisbabák lettek csupán.
Szemük égi fénye sötétben rejtekezik
Tekintetükben a kozmosz üressége
Hideglelősen vigyorognak és bután...
Csendes őszi Lét pereg,
Benne őszi emberek;
Barátságos verőfényben
Múlt Jelennel
Enyeleg.
—-
Szeptemberi avaron
Sétálgat a nyugalom;
Csendes őszi hétvégémen
Bach zenéjét
Hallgatom.
——-
Csendes őszi délután
A felleg pihen talán,
Minden reggel kopogtatunk
Az Időnek
Ajtaján.
A magyarok és horvátok felháborodtak a vasvári békekötésen. Egyetértek velük, magam is arcpirítónak, kétszínű, gyáva és erkölcstelen lépésnek tartom, erről már annak idején Hohenlohe altábornaggyal is beszélgettünk. Az pedig, hogy ehhez a nevetséges békéhez megszerezték a császár megerősítését is, csak Lipótnak a trónra való alkalmatlanságát bizonyítja. Amúgy is papnak nevelték a rendkívül csúf, csenevész, hitvány és féltékeny természetű uralkodót, most pedig különféle tehetségtelen csoportok koronás bábfigurája lett.
Szerettem hajad hullámzó moraját,
szíved vágyának vergődő sóhaját.
Aranyszirmú emlékek szitáltak ránk,
szivárványmágnes vonzotta össze szánk.
Piszok borította szerelmem álmát,
Kilencvenötödik rész
Ha a líra helyzetét igazán alaposan mérlegre akarom tenni, sokkal mélyebbre kell tekintenem.
A líra minden irodalmi műfaj között a legszemélyesebb, és a legegyetemesebben személyes, a legközvetlenebbül kötődik emberi mivoltunk belső szerkezetéhez. Tárgya a nyilvános személyesség. A személyiséget is, a közösséget is az érzelmeken keresztül képviseli; mint az emberi lényeg személyes és közösségi oldalának legmeghittebb kifejezője.
Most ha hangzik
Most ha hangzik a szó, mélyen szívbe ható,
add meg, Uram, halljam, hitem mában valljam!
Kegyelem hangja az, mentő, vigaszt adó,
Te akaratodban legyen bizodalmam.
Harag napja ha jő, tűzben gerjed heve,
emésztetik abban ország, s az egész föld.
Isten igazságos, az Ő célja nemes,
hamuból a gyémánt ragyog tisztán fénylőn.
Útján hozzáfordul majd a tévelygő nép.
Közös akarattal, megtisztult ajakkal,
segítségül hívja, szólítja szent nevét.
Sose harsány, ami jó,
Ami Léleknek való.
Üres minden rossz kolomp-szó,
Csak a meghitt,
Ami jó.
——–
Sose drága, ami szép,
Isten trónra sose lép;
Minden nyereség: buborék,
Csak az egyszerű
A szép.
——
Nem istenség a piac,
Nem hősi a kósza dac,
Harsoghatja millió placc;
Nem túr jövőt
A malac.
——
A Lét sose eladó,
Felfelé nem tör folyó,
A síron túl nem hatályos
Se törvény, se
Az adó.
——-
A szép nemcsak élvezet,
Csak özönlöttek, végeláthatatlan.
Hol meglódult, hol meglassult a sor,
de özönlöttek végeláthatatlan,
egy furcsa kor
súlyát hordozva fáradt lábaikban.
Munkát, családot elvesztettek régen,
Dédelgetve álmainkat
a rét bágyadt tücsköt ringat,
hol még érett asszony-nyár van,
szarkalábbal szemzugában.
XVIII. rész
Magliani nagyon kritikus helyzetben volt, el sem tudjuk képzelni, mennyire. Tudta, hogy követik, a gyilkosságot nagyon gyorsan kell végrehajtania. Igyekezett menteni a bőrét, és szemernyi betyárbecsület sem volt benne. Nem érdekelte, ha gonosztevő társa, Paka esetleg súlyosan meglakol.
Nézzük újra a meséjét:
Egykor idejöttünk,
Kormos ég felettünk.
—-
Tán több ezer éve…
Ritka kincs a béke.
——-
Istennek hódoltunk,
Szabadok maradtunk.
—–
Kormos ég felettünk;
Itt voltunk, vagy jöttünk.
—-
Isten élni hagyott
Néhány évszázadot.
——-
Török dobja mordult,
Sorsunk rosszra fordult.
——
Kormos ég felettünk;
Temetővé lettünk.
—–
Sorsunk harcos céda,
Lettünk másnak: példa.
—–
Dicső szablyát fogva,
Megritkulva, fogyva;
—-
Nem dúlja már az ár a tengerünk,
elült a szél, a méla csend az úr,
hitünk keresztje néma mélybe hull,
s egymást keresve, lassan elveszünk.
Vágyódva várt a szép remény reánk,
hiába volt a nyár, az áldozás,
a sors, a szívlapát, csak árkot ás,
jégkása lett a láva tűzteánk.
Láncokra fűzve éltük életünk,
kiállva lelki-benge vad hevét,
utálva-nyelve már a dőre lét,
nem mondta senki azt, hogy: ég velünk!
Lám, ez jutott nekünk, a bánatunk!
Kikezdte már a súly a lelket is,
Szóljon hát most az ének,
Jó bornak szépségérül,
S annak rózsatövét
Szolgáló szeretőjérül...
Arról, ki ültette ember öröméül
S lehordta fürtjeit dombok tetejírül.
Az nagy kádakban táncolt rajt', karikába-körbe
Majd kalodán keresztül hosszan meggyötörte,
Megszűrve az levét rakta hűs gödörbe,
Amfora edénybe, pecséttel lefödve.
Vajon sírnak-e ott fenn az angyalok,
mikor oly nyomasztóak a hajnalok?
Leüvöltik-e kínjukat énnekem,
vigasz lesz-e nékik édes énekem?
Vajon vágyják-e földi csókok mézét,
vagy egyedül őrzik a naplementét?
Kettecskén korzóznak-e a felhőkön,