Blogok

 
Halkan súgsz fülembe,
lágy fuvallattal, 
megérintesz, alig szólsz,
úgy marasztalsz...
Dicséred a hajnalt,
melegét megáldod,
szívemhez az utat
mindig megtalálod.
Hálót fonsz körém,

Parázsló múltunk szitáló csönd-fátylán át,
magamhoz édesgetnélek, bűvölnélek.
Takaródul adnám az éjjel bársonyát,
s álmodban szeretnélek, én szolgalélek.

Nyolcvankettedik rész

Számos kérdés felvetődött már mind a szerelem, mind a líra vonatkozásában. Aki hosszabban kíséri figyelemmel az esszésorozatot, talán már a formálódó definíciókra is ráérzett. Azt is érezheti azonban, hogy még az eddiginél is szélesebb merítésre van szükség, mert a téma „mindennel összefügg”.

Mit adhatnék?
Édes magot,
búzát, zabot?
És lakhatnék

szíved alatt,
mint fióka,
- kerti csóka -
kinek szakadt

minden inge,
s ázott szárnya?
Lennél párja,
hálóinge?

A Biblia

Istentől ihletett az írott szó,

amit a Biblia rejt lapjain.

Gondolat, amely gondolathoz szól,

a helyes úton járni megtanít.

Kincset talál a hittel olvasó,

mint gyöngyhalász megleli a csodát,

Igazgyöngyként gördülő sorok,

mennyei szózat égi fonalán.

A kegyelem irányjelző hangja,

amely megkímél a tévelygéstől.

Lelket megszólító sugallata.

bátorító és megtartó erő.

Schvalm Rózsa

(2012-10-29)

Hétköznapjaink fényes háttere

A fenséges Nyár.

Koszorús feje

Az ember-nyüzsgést döbbenten szemléli.

Nem érti.

———-

Pecsétek, iratok hada,

Sok a dölyfös bürokrata.

—–

Futkos ember fia-lánya;

Kevés a vágott dohánya.

—-

Apad a hit,

Fogy a Lélek,

Egyre többen a szegények…

—–

Súlyos beteg a Szeretet;

Fentről esőkönny szemereg.

—-

Lehorgasztja fejét a Nyár,

Fogy a Szellem,

Gyűlik a sár.

Szép ez a rezgő, hajnali harmat,

fák koronáján csillog a fény,

néma a szívem, húrja ma hallgat,

rebben a szellő, mint a remény.

Jó ez a meghitt csöndje a tájnak,

hópuhaságú-égre felér,

bú dala elszáll, szárnyai fájnak,

percnyi varázs, és eddig elér.

Nézem a márvány-fodrot az égen,

lágy lehelettel megjön a szél,

fújja a bókját - annyira szépen -

csókja hevétől ring a levél.

Jöjj ide kedves, friss ma a reggel,

drága karoddal fogj ölelőn,

Vártam soká, vártam mindig, 
vártam újra, s újra, mégis
hiába volt, végső szintig 
hasadozott a  remény is.
 
Társ és gyermek, gond és öröm
 váróterme becellázott,
 előrajzolt csiga-körön
 formalinban talpam ázott.
 
 Futóbajnok én… A célba
 mind eljutunk előbb-utóbb.
 Mez nélkül, s reménypáncélban
 is hajtja a Sors a  futót.

Jótékony áldása szétterül
az estnek, ha van bor, s szerelem;
lelkemben mennyei béke ül,
mint béka a lótuszlevelen.

Futok előlem

kitartóan követ a

Saját árnyékom

Nem állhatok meg

Mysty Kata

Veled a nyár

Veled a nyár - felhőtlen kék,
tavaszt támasztó vétség.
őszi íztől dús vétkezés, s
téli éjt tűrő szeretés.
 
Veled a kék ki nem fakul,
Szó íze selymes, nem avul...
Tisztul, vidul szemnek fénye,
s marad töretlen ép a  lélek.

Nem költői babér

Manapság olyan korban élünk, amikor a hétköznapi ember nem nagyon szereti a patetikus megnyilatkozásokat. Ennek (részben) a politika is oka, meg a frázisokban tobzódó közélet minden szeglete, a harsány álhazafiság, a köztéri jézuskodás, a be nem váltott ígéretek, az üres szólamok. A hamisság, az álságosság.

A XX. századból eredő hordószónoki mentalitás, a nyílt színi demagógia modern változata mára devalválta a nagy szavakat.

A hétköznapi közvélemény összemossa a pátoszt az álpátosszal.

Pedig a kettő ég és föld.

 Sávoz az alkony,
 szél fut a parton,
 űzi a fellegeket,
 nap parazsába
 száll  a madárka,
 vérvörös égre jegyez.
 
 Szárnya a tolla,
 mint a motolla
 verdesi, majd’ elalél,
 léte az étke,
 várja a fészke,
 s gyors követője az éj.

 Cseppnyi madárkám,
 rémit-e, várván,
 sors keze majd hova sújt?
 Léted az étked,
 gyermeked, fészked - 
 álmod is érzi  a súlyt.

Mindig a fény felé

Mindig a fény felé,

feléd visz az utam,

életem ösvényén,

próbák közt is, Uram.

Ha gyűlnek sötéten,

fellegek felettem,

keresztedre nézek,

könnyebbül a lelkem.

Te meghaltál értem,

bűneim elvetted,

hogy szent keresztségben