Blogok

A számon mosollyal ébreszt a reggel.
Fényét szórja rám a tavaszi nap.
Ölelésedből maradt csillag szökdel
a szemem mögött s fénye ölbekap.

Míg öltözök, bennem dúdol a tegnap.
Ökölbe szorul néha a dallam.
Illúzió, még gyakran belém harap
a múlt, mit már feledni akartam.

Búsan regél a hétköznapi bulvár,
az üres akkordokban zengő szóár
zúdul, titkot mesél a félelem.

Törékeny lelkem, mint egy pillangó szárny
rebben feléd. Szél szárnyán kel fel az árny:
"A mindenségben nincsen értelem."

Levéltenyéren
virággyertyáját
gyújtja a május
a gesztenyefán.
A lángja fehérlik: a fénye feléd
szerelmet lobbant
a lángkoronán
s tavasz szele súg füledbe mesét.

Májusi álmok,
szép vadvirágok
nyílnak az úton a lábam előtt.
Porzik a bodza,
boszorkány bokra
kúszik az illat
varázsa pirkad
míg a virága, lel új szeretőt.

Örök az élet. Fénye rámvetül.
Égből szóródik, hull áldás felém.
Estére, félek létem szenderül
de tart az Úr, hordoz majd tenyerén.

Ördög játszik, nem alszik el, éber.
Szívemre kételyt cseppent, átkosat.
Felveszem ezt, hisz ragyogó ékszer
s éget belém iszonyú kínokat.

Jól érzi magát velem: bestia.
Lefejti rólam az áldásokat,
bús árnyként követ az istenlova
utolér, s kéri megváltásomat.

Hétköznapi esti Béke;
A Szeretet menedéke.

Nap nyugszik távol pamlagon,
Az alkonyat mérleget von.

Álom szárnya finom szatén,
Jövő szunnyad a Múlt ölén.

Jót fiadzik Jó emléke;
Hétköznapi esti Béke...

Összegyűjtöttem néhány oldalt, ahol segítséget kaphatsz a versíráshoz.

Népboldogító doktrínák
Hatását nyögi a világ.

Papírra rótt kényszerképzet,
Hogy mit szeretne a végzet.

Fülledt utópia-tudat
Virtuális utat mutat.

Népboldogító doktrínák
Érlelik jövő viharát.

Groteszk ívben adogatnak,
Abszurd válaszokat adnak.

Ész-ficamlott papír-okság
Kötelező szakboldogság...

Akut agyvelő-lumbágó,
Rág a polkorrekt csáprágó.

Népboldogító doktrínák;
Rovarkas lenne a világ...

Ha a világ ide "halad",
Meghal a szabad akarat,

Május végi napsütésben
Remény születik az Égben.

Gyógyulni kezd az esendő,
Járni tanul a jövendő.

Madárcsicsergő reggelek;
Összebújnak szerelmesek.

Langyosan szép alkonyatok;
Erkölcsi világrend ragyog.

A világ borotvaélen;
Május végi napsütésben.

Természetes az a csoda,
mely beért az udvaromba,
csöndben tör fel a magasba,
s bizonyítja, hogy a csoda
ott van az én tenyérnyi kis
udvaromban, hajlik mint a
szép lány, az óhajtott bálba'.
Szélben hajlik, meg nem törik,
pihen, susog, zenélni kezd,
s gyönyörrel hallgatom az est 
csöndes homályában, amíg
lassan vissza nem húzódik.
Az esti csöndben csodálom
a csodát, s elszenderedek,
biztatnak, hogy a csodáról,
az én kicsi fámról, írjak,
hogy róla mindent tudjanak!



 

A szabim úgy szabom testre,
hogy fölmegyek Budapestre.

Tán valóban az utolsó idők
Örvényei cibálják a világot?

A nagyvilág -
Műanyag keszkenő...
Most volna tán az utolsó idő?

A jövő már a pokolban pihen?
Nem hiszem...

A zavart elvek korszakában élünk ,
Az alattomosság ma szinte törvény,
A humánum-tehenet megfejik,
Glóriát követel a deviáns,
És lassan már a tisztesség a szégyen...

Polkorrekt szemfedő...
Most volna tán az utolsó idő?

Végleg behunyva az isteni Szem?
Nem hiszem...

Prédikálnak,
Siránkoznak,

Köszönöm, Istenem
A gyermekáldást!
Kegyelmed árán...
Hozzád visz most hálám.
 
 Köszönettel tartozom...
Örömét, bánatát
Is elfogadom, aztán
Bízva csak Rád hagyatkozom.
 
Magamat el nem ragadtatom,
Megerősít, s amit kapok...
Csakhogy kölcsönbe kaphatom,
Életünk, életek súlya a Válladon!
 
A Fiúi hittel fogadkozom...
Növekedni benned van okom,
Életéért - csak bátorkodom...
De magamat el nem ragadtatom.
 
Mysty Kata; Köszönöm, Istenem!

Nem gyermeki az az álmom,
hogy én ki az űrbe vágyom.
Korom szerint gyerek vagyok,
de nagy tettre vállalkozok.

Elkészítek egy űrhajót:
kimondottan nekem valót.
Én leszek az űrhajósa:
kilövésre várakozva.

Máris indul a rakéta,
könnyen áll rá pályájára,
az út csupán néhány óra,
aztán leszállok a holdra.

A leszállás tökéletes,
a szkafander kicsit vizes.
Lépegetek csalódottan,
míg ellátok, csak homok van.

Kicsit szomorú is vagyok,
mert én ott nem maradhatok,

Fáradt ének - boldog ének;
Meghitt, csendes esti fények...

Május esti csendes éjben
Pihen a Hold - csendességben.

Élet-játék nem megy babra;
Rövid éj jön - hosszú napra.

Akik álmodoznak - élnek;
Fáradt ének - boldog ének.

Mai nyomott reklám-észnek
Tán nem triviális,
Hogy az Ember sose csupán
Individuális.

Szenvelgő "magánynak" a Lét
A torkára forrna,
Ha csakugyan szál-egyedül,
Csupán maga volna...

Nem elszigetelt az ember,
Mint az öreg medve,
Nincs merő véletlenségből
"A világba vetve".

Akármilyen anyagelvű
Köd-ütegek lőnek,
Múlt-kincsestárunkat át kell
Adnunk a Jövőnek.

Emberi jogok? Csak külcsín,
Egyéni arcfesték,
De lényegben gyökeredzik
Számos kötelesség.

Ha visszatér a tél mit tehetnék?

ágyam vetném a magányos ugaron?

hol sátrat vert a hűvös nyugalom

s a külvilág rémségeit eltemették?

Szél süvítene végig a tájon,

magyar ugarnak dermedt földjén

s a múltjának hírhedt árva völgyén,

mondjátok meddig tart még gyászom?

Csak szállni a messzi végtelenbe,

hol nincs kopár fa s kietlen puszta táj,

hol nincs földhöz ragadt álomkép,

s tátva maradt néma szótlan száj.

Csak szállni határtalan határokon át,

időtlen idők között lebegni,

hol a csillagos ég csak homokszem

s a lágy semmibe fog peregni.