Blogok

Újesztendő

Függöny-arcán

 Téli erdő

Égen úszó szürke felhők,
elrejtik a fénylő napot.
Néma, zordon téli erdő
oly árva, oly elhagyatott.

Faágakra hópehely száll,
levegőbe hideg harap.

Arcomra régmúlt vágyak kövülnek,

párnámra csorba csillagok ülnek.

Furcsa, halálos légyottra kérnek,

koporsómhoz már gyűlnek a férgek.

Ma éjjel tőled búcsúzom kedves,

vonagló szívem utolszor verdes.

Céltalan lényem elfonnyad bennem,

torzult testemből kéne kimennem.

Álmokon hízott emléked kínoz,

sanyarú sorsom nélküled mítosz.

Lidércek fagyos csókjai számon,

borzadva saját síromat ásom.

Mysty Kata
Lélek mozdulj!
 
Lelketlenség,
házi baj!
Hétköznapi
rút robaj!
 
Közöny öve
rajtad van,
Minden napod
szánatlan.
 
Emberi szó,
téli fagy,
Jégre hulló,
cserben hagy!
 
A más baja
nem tiéd,
Üsse is kő,
a másét!
 
- Csakis övé,
napra kész!
Nem a léte,
pénze vész!
 
A magyar sors
nem közügy,
Napról napra
csak ürügy!
 
Lélek mozdulj,
ne alkudj!

Rohannak a fák az ablakom előtt;
vonatra szálltam vagy negyven éve,
és most közbülső állomásra érve
fülkém kígyózó-borostyán benőtt.
Csomópont-jelző kuszák, mind megállók,

Éget a forró nap, a vízen
- mint sok száz kristály –
ragyogva táncolnak aranyló sugarak.
A tikkasztó hőségben szomjukat oltani
jönnek a vízimadarak.

A szemben lévő parton nagy csobbanással
egy hal ugrott ki éppen,
egy fácánmama csibéit terelgeti
a lombok alatt, a part közelében.
Nagy a csend. A szellő sem rebben,
egy sas kering magasan az égen.

Már bő tíz éve írtam egy Ludas Matyit, de akkor egy huszonnégy fős csoport számára.

Hogyha meghalok, kedves,
Búsan ne énekelj,
Fölém ne rózsát ültess,
Árnyas ciprus se kell;
Legyen zöld fű felettem
Zápor-, s harmatnedves,
S ha akarsz, emlékezz rám,
S ha akarsz, feledhetsz.

Nem látom majd az árnyat,
Nem érzek majd esőt,
Nem hallom majd madárdal
Trilláját, szenvedőt;
S álmodva alkonyatkor,
Mely jön vagy messze megy,
Talán majd emlékszem rád,
És talán feledlek.

Christina Georgina Rossetti:
  When I'm dead, my dearest 

H.Gábor Erzsébet

Édes a reggel

Nézd csak, a holdfény rásüt a bércre, s csillog a hó fenn!

Éjjeli gyémánt! - ünnepi díszben fénylik a tó lenn.

Mintha egy angyal hegytetejéről szórna ma áldást,

égi pihéktől szűrt-ragyogású csillag a lámpás.

Benn a szobában Mennyei érzés fűti a lelkünk,

éled az álmunk, ebben a percben hinni se mertünk.

Ajkad a kérés, csókom a válasz - mást sose kérj meg!

Jó ez a csend most, oly nyugalom van - mondd, te is érzed?

Kétfilléres életemet

fűztem aranyszálra,

a nyakadba akasztottam,

hogy vigyázz reája.

Végleg hozzád tartozom, és

most már semmim sincsen,

úgy őrizzél meg engem, mint

legféltettebb kincsed.

Karmol az északi szél, fenekednek a légben a pelyhek.
   Meztelen ágak ölén, fészkel a hajnali dér.
Földre peregnek a reggeli csöndben a lábam elé, és
   törnek a léptem alatt. S csipdesi arcom a szél.
 
Lassul a léptem. Gondolatomban a régi teleknek
  színei szólnak a múlt nyitva hagyott kapuján,
s újra idézve a gyermeki tél meleg álmait, én csak
  állok a hóba feszült, erdei út derekán.

Januári reggelen

A világunk jégverem.

Puha bőröd bársony barka,

lágyan érint, simogat,

finom szellő édes csókkal

borzolja a hajamat.

Szemed fénylő napsugárként

nevet bele szemembe,

búgó gerle hangján szólítsz,

gyere kedves, ölembe.

Válaszomat küldöm néked

pacsirtaszó énekkel,

napsugár nyit virágkelyhem,

dongó méhként csal ide.

Mysty Kata
Édesapám, Te szültél!

Futsz, - öledben
gyermeked,
Tudod, hogy meg
te mented.
Vész közeleg,
utol ér...
Nyel, folydogál...
torka ég,
Vér kibuggyan,
ér pezseg,
Elfolyik, de
lesz, adod!
Nem is kérdés,
gyermeked -
"pici élet"!
Életed!
Bármi áron,
megmented!
Így nem válik
vér vízzé...
Édesapám
Te szültél!

Szürke, álmos a hajnal,

kárörvendnek a varjak,

a horizonton még tétova

a küzdelmes holnap.

Kiégett, üszkös tarló,

amott lángoló sivatag,

az égen csak fekete felhő,

már nem kel fel a nap.

Forró és véres a tenger,

belefulladt az ember.

Megállt az idő, s az óra

sem ketyeg, nem lesz

többé ünnep a szeretet,

csak az álom, mi még

valaha szép lehet.

Maszkokra égett

emberi arcok

a hamu alatt,

jéghideg a nyár,

kopár fák sírnak

Kikopott nadrág az életem,

most keresek színes foltokat,

hogy legyen még vidám énekem,

elég pár tarka rongydarab.

Még félsz. Mert ugye nem mered álmaid úgy kimutatni.

Lám csak, rád pirit “ócska kuruzsló”! Vallani “színre

színt” kér;égre a zöld borulatban fátylat. Eresznek,

nap tüze ellen! Látni a lelket, dalra fakadni?

Néked a dallam kellem, bűbáj, jószagu isten-

áldás,bőkezü érdem! Fülnek is  angyali szép szó...

Mert ha a „tálentum” sikeréhes, csak divatot szül,

meglovagolva a könnyű pénz, s ama üzleti szellem

ferde világát...tudd, hogy ez így, nem lesz maradandó.

Volt egy kislány, ki valamit akart,

mondták: majd festő lesz – biztosan.

Csak élt, úgy hitte boldogan.

Teltek az évek, jött egy fiú,

úgy gondolta, Ő a nagy Ő!

Vagy nem is gondolt semmire,

csak hagyta, hogy legyen…

Néha úgy hitte, boldog, sokszor meg sírt,

csak mindig várt még valamit…

Álarcot öltött, nevetett,

s közben nevelt, nőttek a gyerekek.

Vitte az élet, nem jutott sehova,

elszálltak a szép álmok, ki tudja hova.

Most ül, és már nem vár,

nem szól, csak belül fáj!

Ha egyszer a közeledbe érek,
nem ment meg semmi tőled.
Forgunk csak együtt körbe-körbe,
magaddal viszel - mindörökre.
Alattunk kavargó, sötét alagút,
csak Isten a tudója, hova jutunk,
de mindez már nem érdekel,
csak engem szédülten ölelj!