Blogok

H.Gábor Erzsébet
Siettem hozzád
 

Megjöttél kedves? - már úgy vártalak!
Egyedül féltem, nem tudtam hol vagy,
reszkető szívvel néztem a Holdat -
köszönöm néked, most is áldalak.

Siettem hozzád árkon, bokron át,
töviság tépett, összekaristolt,
meredélyt mászni erőm alig volt,
teérted tettem - ó, ily ostobát!

Ki látott mondd ily balga szerelmest,
kit év közepén, forró éjszaka,
lélekszakadva űz a szív szava,
s édes álmából felkelni nem rest.

.

Sok sárguló levél kacéran táncolt,

míg szőlősor rejtette lépteink,

meztelen testünkön esőcseppek

nevették ránk az ősz hűvös könnyeit.

A vén diófa csak bölcsen hallgatott,

közben a sötét éj minket takart,

csillag-kereszt mögül Isten nézte

a lelkünkben fellobbanó lángokat.

Áradt belőlünk a szó, mint gyors folyó,

fürgén forgott a szépen szóló nyelv,

kályhánk fát ropogtatott, lobogó

tüze szádról, rám izzó csókot lehelt.

HARMINCHATODIK RÉSZ 

Glóriát emel fejemre a közöny,
s vérrózsákat szül csak kínlódásom.
Meddő próféciák az élet-vásznon
felfeslenek. Én hiányukat nyögöm.
 

A régi maszka már a föld sarába hullt,
akár az őszi dér, s a barna, bús levél,
lidérces álmok éje lesz a gyáva múlt,
reményed átölel, de vissza nem beszél.

Előtte bármi volt, a görcs felengedett,

Mysty Kata
Bennem,Benned...
 
  Amikor "Együtt" voltunk... 
  Boldogság! - átkaroltunk.
Emléknek megmaradtál.
Hittük! - Szél se fejti le
 soha beton hitünk falát!  
Erős kötés vagy Bennem!
Csalódás sava se marja
 képed, szívem falán függ,
azóta is nézem, mert csak
Benned látom magam szépnek.

/nagyon régi termés/

Csak én várok, az igahúzó barom,
vérvirágok nyílnak körbe a havon.
A dögkút telve, mészárszéknél ültél,
ránk nehezült a megsüketült tél.

Combomba égtek mind az ostornyomok,

Újesztendő

Függöny-arcán

 Téli erdő

Égen úszó szürke felhők,
elrejtik a fénylő napot.
Néma, zordon téli erdő
oly árva, oly elhagyatott.

Faágakra hópehely száll,
levegőbe hideg harap.

Arcomra régmúlt vágyak kövülnek,

párnámra csorba csillagok ülnek.

Furcsa, halálos légyottra kérnek,

koporsómhoz már gyűlnek a férgek.

Ma éjjel tőled búcsúzom kedves,

vonagló szívem utolszor verdes.

Céltalan lényem elfonnyad bennem,

torzult testemből kéne kimennem.

Álmokon hízott emléked kínoz,

sanyarú sorsom nélküled mítosz.

Lidércek fagyos csókjai számon,

borzadva saját síromat ásom.

Mysty Kata
Lélek mozdulj!
 
Lelketlenség,
házi baj!
Hétköznapi
rút robaj!
 
Közöny öve
rajtad van,
Minden napod
szánatlan.
 
Emberi szó,
téli fagy,
Jégre hulló,
cserben hagy!
 
A más baja
nem tiéd,
Üsse is kő,
a másét!
 
- Csakis övé,
napra kész!
Nem a léte,
pénze vész!
 
A magyar sors
nem közügy,
Napról napra
csak ürügy!
 
Lélek mozdulj,
ne alkudj!

Rohannak a fák az ablakom előtt;
vonatra szálltam vagy negyven éve,
és most közbülső állomásra érve
fülkém kígyózó-borostyán benőtt.
Csomópont-jelző kuszák, mind megállók,

Éget a forró nap, a vízen
- mint sok száz kristály –
ragyogva táncolnak aranyló sugarak.
A tikkasztó hőségben szomjukat oltani
jönnek a vízimadarak.

A szemben lévő parton nagy csobbanással
egy hal ugrott ki éppen,
egy fácánmama csibéit terelgeti
a lombok alatt, a part közelében.
Nagy a csend. A szellő sem rebben,
egy sas kering magasan az égen.

Már bő tíz éve írtam egy Ludas Matyit, de akkor egy huszonnégy fős csoport számára.

Hogyha meghalok, kedves,
Búsan ne énekelj,
Fölém ne rózsát ültess,
Árnyas ciprus se kell;
Legyen zöld fű felettem
Zápor-, s harmatnedves,
S ha akarsz, emlékezz rám,
S ha akarsz, feledhetsz.

Nem látom majd az árnyat,
Nem érzek majd esőt,
Nem hallom majd madárdal
Trilláját, szenvedőt;
S álmodva alkonyatkor,
Mely jön vagy messze megy,
Talán majd emlékszem rád,
És talán feledlek.

Christina Georgina Rossetti:
  When I'm dead, my dearest 

H.Gábor Erzsébet

Édes a reggel

Nézd csak, a holdfény rásüt a bércre, s csillog a hó fenn!

Éjjeli gyémánt! - ünnepi díszben fénylik a tó lenn.

Mintha egy angyal hegytetejéről szórna ma áldást,

égi pihéktől szűrt-ragyogású csillag a lámpás.

Benn a szobában Mennyei érzés fűti a lelkünk,

éled az álmunk, ebben a percben hinni se mertünk.

Ajkad a kérés, csókom a válasz - mást sose kérj meg!

Jó ez a csend most, oly nyugalom van - mondd, te is érzed?

Kétfilléres életemet

fűztem aranyszálra,

a nyakadba akasztottam,

hogy vigyázz reája.

Végleg hozzád tartozom, és

most már semmim sincsen,

úgy őrizzél meg engem, mint

legféltettebb kincsed.

Karmol az északi szél, fenekednek a légben a pelyhek.
   Meztelen ágak ölén, fészkel a hajnali dér.
Földre peregnek a reggeli csöndben a lábam elé, és
   törnek a léptem alatt. S csipdesi arcom a szél.
 
Lassul a léptem. Gondolatomban a régi teleknek
  színei szólnak a múlt nyitva hagyott kapuján,
s újra idézve a gyermeki tél meleg álmait, én csak
  állok a hóba feszült, erdei út derekán.

Januári reggelen

A világunk jégverem.