Blogok

Véges e földi lét

Hintavers

Egyelőre mionden saját megjegyzés nélkül ide másolom az általam jelenleg késznek tekintett verset, de előfordulhat, hogy később nem a reagálásokban, hanem itt a fő szövegben teszek nélhány saját észrevételt.

Köszörűs-ballada

Koltói piactér forgalmasabb sarkán
kőkemény korongot forgat meg a lánc.
Egy helyben tekerek pedálomat hajtván,
késélről sikong a szinkron szikratánc.
Táncolok magam is keskeny pengeélen,
mögöttem a tánckar: lábak erdeje.
Nem látom a fától, csak a hajtást érzem,
és egy törzsvevőm sem ágál ellene.

Gondterhelt a házas csiga:
a házasság mázas iga!
Az asszonynép mézes-mázas,
de csavaros, az már százas!

És biz ki is játszik velem,
a terhet már rég cipelem.
Ettől óvott mindig atyám,
mondván, rámegy ingem, gatyám.

ÖTVENEDIK RÉSZ

Nem szólít, nem vár, suhanna, de nem száll.
Eltörpült óriás. Szivárvány glóriás
fejének éke sörénye, tűz-lobogó -fényes.
Szemeinek zöldje, szerelemnek völgye...
Nem ölel, nem tárul, ajka nyíl', majd bezárul
szívével együtt. Helye, még ki sem hűlt,
kezemnek lágya bőrét kívánva, pelyheket szikráz.
Merengő kétely: talán van még hely
szívében. Csak egy kis zeg-zug, mely óvna!
De nem tud. Mert veszni hagytuk inkább...

Szívből üdvözlök minden kedves (korábbi és újabb) kollégát. Engedelmetekkel itt és most megkezdek egy három részes sorozatot, az alábbi szakaszokkal:

1/3: Prózai vázlat egy későbbi, szigorúan kötött formájú vershez
2/3: A kész(nek tekintett) vers szövege a fenti vázlat alapján
3/3: Ön-kritika, vagyis műelemzés, mind a vázlat, mind a kész vers alapján.
 

Kezdem is az 1/3 szakasszal. Szabad asszociációs gyakorlatként papírra vetettem egy vázlatot, azzal, hogy a sikeresebb részleteket majd beépítem a végleges szövegbe. Ez a vázlat látható alább:

Csupán

Harminc év múlt el nyolcvannégy után;

Mysty Kata
Májusi dal

Zápor mosta földnek sara fényes,
Nyomában ragyog a nap, úgy éget.
Frissül folyó, hegyi patak szerte,
termékeny az élet benne telve...
Asztalodra terül, s téged kínál,
Olyan ez mintha mézet innál.

Május életünnepe van,

Szikráznak a kertek,

Szüret volt. Elbújtunk, te, meg én
a csűrbe, két vásott kisgyerek,
s éreztük, hogy titkok rejtekén
most nekünk hintenek
áldást az Istenek…

Csak kicsiny kék virág vagyok a fűben lenn,
sokáig vártam, hogy valaki megérintsen.
Csendben tűrtem sorsomat a rózsafák között,
mígnem kék szirmaimra az ősz költözött.

Illatot sem adott nekem a teremtő,
de reméltem, hogy egyszer még hozzám is eljő...
felemeli szomorú fejem a szerelem,
vége a nyárnak, s már dér ül a fejemen.

A méteres gazban nem talált rám senki,
kiszáradt a föld, a tél jön eltemetni.

Budapest, 2014. 02. 23.

A fülbesúgás volt elébb,
picinyke vétkek vallomása,
mégis, úgy pirultunk belé,
mint szűz angyalkák földi mása.

Karzatról dörgő szózatok
fázós-ijesztőn ránk dörögtek,
kezdtünk már eszmélni, mi rossz,
de a jóról se tudtunk többet.

Füzetnek kapcsa, emlékkönyv
lakatja zárta még magába,
s a szamárfül is kerek, gyöngy
betűket rejtett általába’.

És bakfissá nőtt a puttó,
mutáló kamasszá a másik,
idétlenek voltunk, suttyók,
a titkok súlya nőtt rogyásig.

Lehull a rőt levél, peregve hull,
akárha égi kertek álmodnának
halált; a semmibe borongva.

Az éji Föld is, súlyosan forogva
a csillagok között, magányba fúl.

E kéz is, és a többi; minden részben
a látható anyag hervad, elhull,

de mégis, ezt a fonnyadást az Úr
mi’ gyengéden ölelheté kezében…

(Szöllősi Dávid nyersfordítása alapján)

Rainer Maria Rilke:
Herbst

Die Blätter fallen, fallen wie von weit,
als welkten in den Himmeln ferne Gärten;
sie fallen mit verneinender Gebärde.

Szamuráj-kegyetlen szívnyilallásban
lótuszvirágkehely. Csendje könnyel nyugtat.
Leszakított karma felhőderengésben.
Sercegő bogár szárnya lámpafénybe fullaszt
meg nem született reményfoszlányokat,
elsóhajtott utolsó riadalmat, szemretinaképekkel.
Felfordított idő-jajszavak ölelésében.
Be nem fejezett mozdulatokkal mesélt történetek...

Tavaszi fényben
fűrdetem arcom,
felhőt ringat
lágy puha szél.

Hajlong a nyárfa,
táncol a lombja,
rezzen az ágon
ezüst levél.

Illattól bódul
száz kicsi méh,
örömöm csordul,
az élet él.

Fekszem a fűben,
ajkamon csókod,
éber az álmom,
május mesél.

Május-völgyben

Távoli, zord