Blogok

Tedd ki a napra fekete ingedet,

s keverj napsugárból rá tarka színeket.

Sötét szemüveged törd apró szilánkra,

színes üvegen át nézz a világra.

Fogadd hát el a feléd nyújtott kezet,

s észre fogod venni, hogy van, aki szeret.

Tudom, mily erős a sötétség hatalma,

de győz a fény, ha lelked is akarja.

Budapest, 2014. 01. 23.

Még rakoncátlan, nyers

A friss Erő,

De néha már megáll a levegő.

Már felszikráztok,

Mint a csillagok;

Isten áldása Rajtatok

Ragyog.

Hit, tehetség boldog jövővé válik;

Vigyázzatok rá,

Éljetek sokáig!

A világ jelen-múlt kínjait nyeli,

Boldogságotok jobbá teheti.

A felelősség tisztességet hordoz;

A bátorság a hűség önmagunkhoz.

Akármilyen nyirkos idő jöhet;

Mindig nagyon jó látni

Titeket.

A fények kihunytak.
Elhalkult a város.
Éjjelente szívem
borzasztó magányos.

Mégsem szomorkodom.
Örülök a csendnek,
hisz alszanak most mind,
Akik engem vernek.

Ököl nélkül ütnek.

Mysty Kata
Sajátosan magyar?
 
Te vagy lelketlen,
akit szintén baj érhet?!
  Szenvedsz a közönytől,
mint"kiütött öklöző"!?
 
Hidegtől dermedőn
befagyott evező!?
Jeges víz csapdossa,
Vajon mi az oka!?
 
Mentséged nincs erre;
  ürömök meetingjén,
frázisok alanya mind;
sírásó búsmagyar.

H.Gábor Erzsébet

Csicsíja

Csicsíja babája - itt vagyok!

Idenézz, hoztam egy csillagot!

Csicsíja, csicsíja, úgy ölelj,

hogy ma a Mennyország jöjjön el.

Csicsíja, cseppecském, gyermekem,

vágyaid egekig elviszem -

Hold fia, gyönyörű kékmadár,

szárnyaló álmunkkal messze szállj!

A Göncöl szekere - nézd csak, ott!

Az aki hajtja, az én vagyok,

Te vagy a csikaja édesem -

repülünk, s nincs bennünk félelem.

Arcát elmosták tisztító esők,
elhordta minden órák pendülése.
Ha néhanapján újra nézem őt,
nem borzongatnak finom rezdülések.

 
Félholdba árnyalt arcívét látva,
szívdobogva nem gyönyörködöm többé.
Egóján  a meghittség  morzsája
is, régen, játszva tömörödött röggé.
 

 
Tépett vágyak pókhálófonalán
gubózta bábbá viruló szerelmem,
s az odaadás hullámvonalán
mindent elvett, amit kiérdemeltem.

  Forrás: 

http://domonyi.aries.hu/Jezus_tanai-Sumer_intelmek.html#.Ut-EYPuCvct 

XXXV. Rész

Vegyél magadra,

mint legszebb ruhát

egy kivételes ünnepkor,

de ne is! Inkább

burkolj magadra

tarka rongyként

a hétköznapokon!

H.Gábor Erzsébet

Zenél a szél

Zenél a szél, a búja nagy,

szívemben fájó nóta vagy -

Urunk kegyelme el ne hagyj!

Feszít a szó, a néma nincs,

elveszett minden, semmi sincs,

szorít a sajgó, sorsbilincs.

Süvít a szél, s a fákra hág,

reccsen a fáradt, száraz ág -

vetetlen áll az árva ágy;

szobánk falán a régi kép

- ezer darabra törve szét -,

szerelmünk fényét őrzi még.

Hitünk vetélve itt hagyott,

Az összetett strófaszerkezetekkel olyan verseknél találkozunk, amelyekben a három alap-rímképlet (párrím, keresztrím, ölelkezőrím) közül legalább kettő kombinációja van jelen.

H.Gábor Erzsébet

Ha úgyis elveszed

Ha úgyis elveszed,

miért adsz, mondd, Uram?

Így élni nem lehet

- alatta elveszek -,

köved ha rám zuhan.

Ha eddig tart csupán,

minek a hit, remény,

ha adsz is délután

- s elhiszem én bután -,

este már nem enyém.

Ha lelkem nem dalol, 

mire a lant nekem?

S ha senkit nem karol

- s a bánat rám hajol -,

mit ér a  két kezem?

S a könnyem mondd minek,

 Mysty Kata
 Kis Éhenkórász...
 
 Csupán sejthetem,
 mi a sorsfordítás,
 nem csak vágyakozás,
 lelkünk; ég rejtjele.
 
Kék egem bánatából,
parányi rád is hull,
- hajszál, tűzben kihuny
minden bosszantás;
 
Annyi vágy-elegy,
íz is nyelvhegyen,
a szívem, s az Övé,
Éhenkórász rég!

Mysty Kata
Az Anya

A Megjelentre,
Urára vár.
Könny áztatja,
Szemén sír a homály.
Bár hinni tudná
a Jó Hírt!
 
Boldogítaná,
hogy szent, s igaz,
hogy való
a feltámadás!
Ha egy is, - elhinné,
csak egy tanítvány!
 - Az Élő , nem halott már!
 
 "Az", -mögötte - áll,
  hogyan is láthatná?!
 Szívét remegés
rázza. - De fáj!
 
    Bárcsak érinthetné...
Azt, akit szült,
Egyetlen Egyét,

Sebzett szárnyú angyalt találtam
csapzott-falfehérre váltan
lélekdermesztőn. Ing a vállban
didergő szeretetéhben...
Anyja gyermeke keservében
szolgahűen, jajongó magányban.
Cserepes szemek sugarában
kifolyt könnyek homokdűnékben

Arcom öledben, ég fej felett,
csillagkontyos az éj.
A fűben vagyunk. Szemünkbe hegedt
a vékony holdkaréj.

Most miénk bársonyneszek titka,
csendünk ül a tájon
- elnyúlt, árnyékszerű földkalitka

Tegnap letettem tollamat,

nem akarom, hogy fekete tinták folyjanak.

Majd akkor veszem ismét kezembe,

ha színes, virágos réteket rajzol

hófehér papírra tollam hegye,

s ha kitárhatom végre ablakom,

friss tavasznak édes illata száll be

pillangószárnyakon, s a fehér lapon

Kacéran táncoló napsugár nevet

a tegnap még szomorú szemembe.

Majom ül a zongoránál
Frakkja szürke- rozsdabarna.
 Talán ez a legszebb színe?
fényes puccos, lakkos klakkja
lássuk, vajon leveszi-e?...
Mert játszik ő a zongorán
négykezest és nem is sután.
Bűvöli a billentyűket