Blogok

Próbákra hív

Néha próbákra hív az élet,
tőrébe csal orvul a sátán.
Hazug szava csábit megtéveszt,
hálót sző körötted az ármány.

Elrabolja lelked nyugalmát,
beteggé tesz az aggodalom.
Kelti benned a bűn tudatát,
s hogy nem nyerhetsz  már bocsánatot.

Egyenlőtlen ez a küzdelem,
nem győzhetsz magad erejével.
Igaz hit pajzsa a védelem,
szemben az ellen fegyverével.

A kert ma néma lenne, tücske sem zenél,
de halld e béna zajt,
az őszi jajt, a rőt levél neszét!
Szorong a nyármadár,
akit, ha vére hajt, szeretni visszajár.
De szárnya tolla hull ma szerteszét,
futóbolond cibálja, kerge szél.

2013. okt. 25.

Kilencvenkilencedik rész

A fentiekben többször elmondtam már, hogy a líra a személyes nyilvánosság művészete, tárgya pedig a nyilvános személyesség. Ebből adódóan a líra kiindulópontja mindig konkrét és személyes, de ez a konkrétság és személyesség a közösség irányába mozdul, arrafelé alakít ki „szabad vegyértéket”.

Szerelmet szeretnék néked vallani,

de íme apad a míves szófolyam,

ami benned szívvirágokat nyitna.

Mégse ily küszködést akarsz hallani,

korholom is magamat gyér szavamért.

Verseim selyemfonatú indáját 

csalom elő, hogy ringasson féltőn.

 Mysty Kata

Lyukas zászlók, meg rongyos ballonok,

Az Idő gyomra korog;

S a történelemmé vált Múlt

Már nem háborog.

—-

A történelmünk súlyos hegyvidék,

Méltóságteljes,

Tiszteletre méltó

Csúcsok tömkelege,

Messze magasban Hitünk fellege,

S a Magyarok Istene

Ott van vele.

——-

Történelmünk

Sziklás,

Meredek  csúcsban

végződik

Kurtán,

S ormán

Magunk vagyunk

A Vulkán.

——

Lyukas zászlók meg rongyos ballonok….

Az Idő felénk támolyog,

Csülökcsonti Gerzson
birtoka egy garzon,
kitölti terét teljesen,
nem fér belé egy bolha sem,
s ha terjedelmes fenekét
betolja, fut a hangyanép.
De megfordulni nem tud már,
ki is, be is tolatva jár.
Az ám!

XXII. Rész

Paka és Magliani a földön fekvő, erősen vérző, haldokló Zrínyi mellett. Mindketten nyakig véresek…

A gyilkosságot már bevégezték, Zrínyi valószínűleg menthetetlen. Ebben a pillanatban azonban még mindig lebukhatnak. Magliani haladéktalanul visszaküldi az érkezők közül a veszélyesebbiket, az ifjabb Guzicsot.

Guzics talán csak egy pillantást vethetett Zrínyire, és azonnal látta, hogy nagy baj van. Magliani talán csak ennyit mondott neki:

„- Baj van! Szólj a többieknek!”

Guzics már száguld is vissza, lóhalálában.

H.Gábor Erzsébet

Kifosztva

A tűz cikázva átszaladt,

mint őrült, aki megvakult,

a fáradt kérgű fák alatt,

mint láva dúlt az áradat,

a kert is fojtó lángba fúlt.

A csűrben zsákos búza volt,

az évi termés nem kevés,

a szél a tűznek udvarolt,

vörösre fújta úgy dalolt;

és Mennybe szállt a „szent vetés”.

A gazda szörnyen szenvedett,

csak nyelte forró könnyeit,

nem hitte el - az nem lehet,

hogy minden, minden elveszett!

 Ünnepen ünnepi szeretet
 legyen bennem és veled...
 Ünneped emelje lelkedet,
 szolgálja üdvösségedet...
 /Mysty Kata/

Platánfák bíbor ruhái sárgaságba estek, majd az

eres gally-karok csupaszon megremegtek.

Levetkőztek, mert le kellett.Úgy dideregtek...

Az ősz és a szél, ledér játékba kezdtek,

úgy ünnepeltek.Vad táncot járt a két csibész.

Sötét-szemű felhők tornyosultak haraggal,

sírni szomorú könnyeket. Sűrű lett a lég,

lebegve szitált a reggelre tejködöt.

Megtiprott százszorszépek sóhajában

különös izgalommal cikázik valami parányi fény.

A félhomályban érzem csak, nem találtam

biztos pontot, kapaszkodót. A remény él,

bár megbonthatatlan a kétely óceánja...

Már-már "visszafordulok",s az égi hatalom érzi ezt.

Haragom múlóban, virágjaim jó útak felé tértek;

léleknyi harmat, zöld meder-ország, csodás élet.

Októberi horizont

Bújik el a ködbe;

Megvan még, ha nem is látjuk,

A távlat,

Örökre.

—–

Zörög, barnul a levél,

Recsegnek a léptek;

Azok ültették a fákat,

Akik hajdan éltek.

——-

Október perlekedik,

Köd lapul a hegyre,

Hiteket és reményeket

Eső veri egyre.

——-

Októberi horizont,

Halvány, messzi, kényes,

A kiverekedett jövő

Tompa, mégis fényes.

—–

Októberi ég alatt

Múlt parazsa éget;

Holtak által szent jövőre

Kötelez az Élet.

Mysty Kata
Nem adta meg neki hazája
 
A vásárcsarnokot hiába járom,
Őt már sehol nem találom.
- Kecsketejet vettem tőle,
az lett egészségem őre.

Kata feladta, nem bírta.
Nem lett - pedig, hogy akarta,
nem lehetett maga ura!
- Nagy volt a terhe, "marha",
tanyáját; ingóságát eladta,
Már más annak a gazdája.

Fánkot gyúrt a feleségem,
az ám a jó eledel,
kőttesre fájt fogam régen,
hadd töltse a belem el!

Szép kerekre szabott massza
- erre jó a pléhcsupor -,
közepén lyuk, s behavazza
vaníliás porcukor.

Cigány vájta fateknőben
a szalagos gyűrűfánk,
mindnyájunknak jutott bőven,
kellemére nyílt a szánk.

Be is gyűrtük - de jól esett -,
nejem sikert aratott,
bár míg faltuk, folyton lesett
minden egyes falatot.

Nem sejtettem, hogy mi végből,
de elmondta Marika,
hogy eltűnt a balkezéről

H.Gábor Erzsébet

Az én hazám

Csodás hazába születtem én,

szegényes évek hideg telén,

vihar dúlt - mesélte jó anyám,

hallgattam regéjét óraszám.

Kis házunk majdnemhogy összedűlt,

- a jómód bennünket elkerült -,

nem adnám melegét senkinek,

s ízét a kemencés vekninek.

Amíg én faltam a reggelit,

morzsolta Anyám a tengerit,

mindent, mi éghető, tűzre tett,

s szent hitet szívével ültetett.

Mint szürke hullámdombok közt
megülő habtaréj,
a Mosel parti halmokon
megül a köd, a dér.

Elmosódik az ív, a szög,
kontúr és körvonal,
semmibe futnak az utak,
nyirkot cseppent  a fal.

Leszakadó domboldalak
makacsul meredő
szőlőtőkéi közt megáll,
pihen pergő idő.

Ünnep fonódik rá, s a prés,
a csőkígyó leáll,
némává ájul a vidék,
fáradtan néz  a vár,

Az éjjel feketén
pelyhedzve hullik le
halmok púpjai közt
kígyózó Moselre.
Koblenz s Trier között
sötétbe öltözött
városkák tükrözik
füzérek fényeit.

Elpihent, alszik már
a folyó, a bazár,
autó csak néha fut,
mint iramló bogár,
mellettük meredek,
tőkékkel ültetett
dús domboldalakat
sejtető támfalak.